Day 48.

A minap volt egy álmom arról, hogy újjászülettem, végre találkoztam a tiszta, eredeti önmagammal.
Tegnap ellenben elég rossz napom volt.
I was cought up in my own misery. - Csak mert angolul jobban ki tudom fejezni, hogy beleragadtam a saját szenvedésembe.
Elemeztem magam, és a gyerekkorom, azért, mert most úgy érzem, nem tudom, merre tovább, miért vagyok itt, miért nem ott, hová menekülök, menekülés-e ez egyáltalán, és hogy most akkor kezdjek-e egy teljesen új életet itt, távol mindentől, ami az otthonom volt, és amit sosem szerettem otthonomként, ami otthon volt, de oly sok sebet és rosszat hordoz, amit purgálnom kell most magamban, és amitől - ezt gondolom - nem megy az életem, úgy ahogy kéne...
És talán a csodatévő keresztanyám, akit Hamupipőke óta ismerünk, és mindig is vágytam rá, hogy legyen egy ilyen csodatévő keresztanyám, aki segít, és hintót varázsol a tökből, kocsist az egerekből, és aki végül találkozik a herceggel, aki aztán csak a hűlt helyét találja, pontosabban az üvegcipellőjét, és annyira kell neki a hölgy, hogy megkeresteti, utána megy, és semmi de semmi el nem térítheti attól, hogy ráleljen szíve hölgyére, és boldogok legyenek életük végéig, bőségben és királyi méltóságban élve.
Szóval hogy a csodatévő keresztanyám, saját gondolataim miatt talán tényleg az: a varázsige, amit rám szórt egyszer: hogy fél, hogy nem fog úgy alakulni az életem, ahogy kellene - talán tényleg hatásos. Vagy csak látta az igazság egy szeletkéjét.
Mert annyiban jó az életem, hogy szabad vagyok. Nem teljesen, de sokkal szabadabb, mint azok az emberek, akik a környezetem voltak ott, ahonnan jövök.
És azon keseregtem, hogy ha ugyebár a család és a környezet 0-6 éves korunkig annyira meghatározza az életünket és a személyiségünket, hogy az akkor eldől, és hogy aki valamiben szegény volt akkor, az abban még szegényebb lesz felnőttként, as aki valamiben gazdag volt akkor, az abban még gazdagabb lesz felnőttkén - hát hogy fogok én ebből kikecmeregni. Írtam is egy levelet egy pszichológus ismerősömnek, mondván, hogy ezzel nincs hová fordulnom itt Dániában, ahol vagyok, de hogy úgy érzem, segítségre van szükségem, nem tudom pontosan, mire, milyen típusúra, de hogy egyedül ezzel nem jutok előbbre, az biztos - vagy legalábbis tegnap így éreztem. Kétségbe voltam esve amiatt, hogy ennyi idős vagyok, és nincs olyan "rendes életem", amit nálam idősebb felnőttek annak hívnak, hogy képtelen vagyok olyan férfit választani páromul, aki teljesen felvállalná a kapcsolatot, aki kitartana mellettem. Hogy mindig "véletlen" olyan férfit választok, aki van is meg nincs is, ettől aztán beteg leszek, mert fáj, és mert a fájdalmat ugye az ember a leggyengébb részébe gyűjti, ami aztán megbetegszik. Ez alapján a leggyengébb szervem a húgyhólyagom, ami pedig az ürítés, elengedés szerve, vagyis a leggyengébb láncszem bennem az elengedés. De egyelőre ezt hiába tudom, nem tudom, hogyan kell másképp csinálni a dolgokat, mint ahogy eddig. Nem tudom, hogyan kell elengedni. Már próbáltam százféle módon, mégis újra megbetegedtem...Nem beszélve arról, hogy mikor ezek így feljönnek, vagy valami egyéb lelki galiba, akkor mindig meg akarok halni, ki akarok szállni. Ja a hólyagprobléma is pont ezt jelenti: folyton pisilnie kell az embernek olyankor, és ha "ki kell mennem", az azt jelenti, nem akarok itt lenni, - ki akarok menni az életemből......Szóval ez az egész egyfelől egy nagy rakás kakinak néz ki, amiben ülök, és ki se látok belőle.

Másfelől ma arra kezdtem rájönni, amikor felébredtem, hogy tulajdonképpen képes vagyok különböző tudatállapotokban mozogni. És amikor egy másik tudatomba mozgok/helyezkedek, akkor meglátom, hogy ez csak arról szól, hogy túlságosan a saját bajommal vagyok elfoglalva, de ha kinézek magamból, ha hajlandó vagyok szeretettel fordulni a világ és önmagam felé, akkor sokkal jobban érzem magam. És akkor a dolgok is hajlamosak jobban menni. Persze ez nem csodát jelent, csak kicsi apró változásokat. Például jobban énekelek, szeretetteljesebb élményekben van részem adott napon, ilyesmik.
Azt gondoltam ma, hogy ha ez a bizonyos másik tudatállapotom ennyit jelent, ha ennyivel sokkal jobb érzés benne tartózkodni, miért nem teszem folyton ezt?
Sokszor azért, mert attól félek, mit fognak szólni mások?

Igazából csak normális szeretnék lenni.
Teljesen normális ember.

Előzőek két kérdést sugallnak:
Egy. Ha abban a másik tudatállapotban vagyok, ami mindent elfogad úgy, ahogy van, és ugye szeretem is magam akkor, meg másokat is - ettől még az életem nem oldódik meg.
Vagy mégis?
Kettő: érdemes-e, vagy lehetek-e valaha normális ember? Vagy pont attól leszek az, ah elfogadom, hogy nem vagyok az?

***

Jó lenne megváltozni, nem gondolkodni ennyit, és nem kérdezni ennyit, csak élni az életem. Jól érezni magam. Nem pedig rosszul, a gondolkodás miatt, ami ugye a tett halála.
Vagy elfogadni, hogy ilyen vagyok, vagy csak olyanokra gondolni, amiktől jól érzem magam.

Az a gyanúm, asok kérdezés is a limitáló karakterem része.
Ez pedig nem fog elmenni.
Szeretnem kell és meg kell tanulnom együtt élni vele.

Tehát akkor a sok kérdés és a sok "nemtudom", mind csak maszk.
A "nemtudom" az egó egyik módszere arra, hogy uraljon, és korlátozzon.
Valójában tudom.

Na, ehhez kellene csöndben maradni.
És mindezzel együtt szeretni magam.
És elengedni...mindenféléket...


De legalább türelmes vagyok magamhoz - ha ennyi időt szánok magamnak írni, és végiggondolni, nem törődve azzal, hogy az igen tisztelt Olvasó esetleg még az életét is elunja, míg olvas...
Persze törődök vele...

Köszönöm, ahogy megoszthatom.

Viszlát.

Szeretlek.