Day 48. - már megint

...folyton csak olvasok - most épp a barátok blogjait - és folyton jut eszembe egy-s más, ami vagy megosztásra érdemes, vagy csak simán muszáj leírnom.

Most épp az jutott eszembe, hogy folyton a belső történésekről írok egy ideje, a külsőről alig.
(Talán, mert nem annyira érdekfeszítőek számomra? ...)

Szóval pénteken buli volt. 60-as évek parti. 60-as évekbeli dizájnban kellett nyomulni. Vicces volt. Én valami híres csávó híres, szexi felesége voltam. 60-as évekbeli zene ment. Úgy körülbelül három pohár bortól nagyon berúgtam. És addigra pont utolért a felfázás is, úgyhogy alig aludtam az éjjel. Bevettem az antibiotikumot, amit amúgy nem szeretek csinálni, de ezúttal megint annyira fájt, hogy kénytelen voltam. Persze így Open se sokat aludt mellettem.

Na például ez is fura, hogy szomorkás vagyok egy ideje mostanság, pedig itt van. Végre itt van.
Hogy (nem)vártam, és meg sem említettem.
Szóval Odenseben nem talált munkát, de itt Lønstrupban, ahol nyáron is, szükség volt rá, úgyhogy jött vagy 10 napot dolgozni, ami következő hónapra kipipálta volna Odenseben, de végül úgy döntött, otthagyja a sulit és hazamegy.

Hazamegy.

Nem lesz itt, még az országban sem.

Itthagy. Elmegy. Elhagy.
(Meg persze nem, nem engem hagy el, hanem megy a saját élete után, ami jó.)

Most erre mondhatnám, hogy mindegy, mert úgysem vállalja fel ezt a kapcsolatot, ami nekem nagyon fáj, de ahelyett, hogy szakítanék vele, mint egy normális ember, csak simán szeretem tovább.
Szóval mondhatnám, hogy mindegy, mert ez a kapcsolat MOST sem létezik szerinte. Bár ő ezt nem mondaná, de az ellenkezőjét se.
Hát hogy lehet így élni?
De persze itt alszik nálam. Néha nem csak aludni jön, hanem előbb is. Akkor nagy boldogan azt szoktam gondolni, mégiscsak szeret, és akar is velem lenni, nem csak aludni jön.

Másfelől meg viszont nem tudom ezt mondani.
Hiányozni fog.
Nem tudom, mi lesz.
Nem tudom, hogy kéne hozzáállnom.
Persze tudom, ő azt mondaná, ha van valaki közelebb hozzám, mint ő, és igazán tudnám szeretni, akkor miatta ne küldjem el. Az is lehet, hogy egyenesen azt mondaná, hogy akkor itten vége is a dolognak. Mert ki tudja, ő hol fog dolgozni (talán Ausztriában, talán otthon), és csak márciusban jön vissza ide. És ki tudja, én hol leszek. Mert néha úgy érzem, mennék zeneakadémiára Aalborgban, vagy Koppenhágában, vagy Aarhusban, néha meg úgy, hogy el kéne engednem ezt az egészet, hátha akkor sikerülne. De akkor meg elmennék sztyuárdessznek Svájcba, vagy mittudomén hová, utazni, Balira, Új-Zélandra, Seyshelles-szigetekre, Yamaicára, Karib-tengerre, Kubába. De ha így döntök is, előtte valami vagyonkát kellene felhalmoznom - itt. Tehát még a nyarat valószínűleg itt töltöm. Ha jelentkezek akadémiára, ha nem, valószínűleg a következő félévet is, ami a harmadik lesz. És közben úgy érzem, innen pedig tovább kéne lépni, de úgy érzem, nem tudok, még nem megy. Nem merek. Exisztenciálisan parázom. És akinek van is munkája, az se szereti...
És ha tudom, hogy jön, akkor persze mindenképp Aalborgban akarok majd lenni, mert az van legészakabbra a konzik közül. És persze szinte remény sincs rá, hogy erről beszéljek vele, mert eddig se ment. Ha menne, csak úgy menne, hogy magától. Hogy majd vagy az lesz, vagy nem. Hogyha találkoznunk kell még, akkor találkozunk, ha meg nem, akkor meg nem.

Ha meg azt szeretném, hogy olyasvalaki legyen mellettem, akivel LEHET ilyenekről beszélni, és aki mondjuk bevállalja, hogy igen, én, X.Y. egy párkapcsolatban vagyok veled, Z-vel, és meg akarom csinálni veled együtt, tovább, és mivel akarom, ezért sikerülni is fog - szóval ha ezt szeretném, akkor el kéne őt felejtenem, meg kéne mondanom, hogy vége, én egy másmilyen emberrel szeretnék kapcsolatot.
Nade arra semmi garancia nincs, hogy lesz olyan ember. Lehet, hogy életem végéig csak ilyen pasikat fogok bevonzani az életembe, akik pont úgy viselkednek velem, mint ahogy az apám tette.
Másrészt meg szeretem ezt az embert, úgy ahogy van. Szeretem a maszkjait, a barátait, azt, hogy milyen jó ember, jó szíve van, őszinte, talpraesett, vicces, szorgalmas, easy-going - de ez mind semmi. A lényegét szeretem, azt, amit akkor látok, ha a szemébe nézek, és azt, amit akkor érzek, mikor nem is nézem, csak érzem. Azt a részt, ami olyan gyönyörű, igaz, és isteni.
Szóval így, hogy szeretem ezt az embert, hogy mondhatnék mást?

Akkor is, ha nekem ez fáj?

Hát ez az....


***

És már megint miért írom le ezt az egészet?
Mert félek.
Ahelyett, hogy hálás lennék, és örülnék annak, ami most van.

***


Na akkor most szilárdan elhatározom, hogy
vidám leszek, szeretetteljes, bizakodó, szabad, igaz és elengedő.


Viszlát.

Szeretlek.