Ő meg csak áll ott,
a pulóveres pult sarkánál..
Szar ez az óra. Uncsi az előadó, unja, amit csinál, unja, amit beszél. Ezért én is unom, meg azért is, mert mormog, monoton és túlságosan kell figyelni, ha érteni akaorm, mi a pöcst mond. Amúgy meg OpenOpenOpenOpenOpenOpen. Egyetemista vagyok, bölcsész, filozófus és mint ilyen – naivan szerelmes valakibe, aki itt és most nem létezik, mert a téridő egy másik szeletkéjében létezik. És már több mint egy éve szerelmes vagyok belé, pedig soha nem is akartam tőle semmit, amielőtt még ő nem akart tőlem valamit. Barátnőt akart, és mint ilyet, csak egy darabig, a barátnő kell, nem veszélyes, nem muszáj törődni vele nagyon, néha ott lehet hagyni. De szerintem ennél sokkal szerethetőbb vagyok. De főleg: sokkal szeretőbb. Erre gondolok, miközben a Koránról beszél az unalmas előadó unalmasan: Drága Open, vigyázz a hátadra – tudom hogy futáros sztájlban nyomod a bringázást egy gépen, ami gurul, de nem is olyan jó mint a tied, ami már otthon vár téged – in the City of Saint Evan. Meg arra is gondolok, élhetném az életemet
vidáman, boldogan és elégedetten, pont úgy, ahogy most élem – mármint a fizikai megnyilvánulásában nem lenne különbség, csak abbaan, hogy mit gondolok róla. Mert ahelyett, amit most gondolok róla (hogy itt vagyok huszonhat évesen, és semmim nincs, még egy jogsim se, egy stabil párkapcsolatom se, egy diplomám se, míg a kortársaim, akikkel együtt nőttem fel, már vállakozásokat alapítottak és csődöltettek be, felnőtt munkáik vannak, éveket dolgoztak a szakmájukban, gyerekeik születtek, házasodtak, vagy házasodni fognak – csakhogy egyáltalán nem boldogabbak és elégedettebbek, mint én, szóval ahelyett, hogy sír a szám, hogy egy rakás nulla vagyok), akár örülhetnék is annak, ami nekem megadatott, de nekik nem: Szabadság, hosszú ifjúkor, Igaz Szerelem, Valódi Szeretet, Világlátás, gyönyörű, egészséges test, józanság – vagyis az, amikor az ember már azt gondolja, a külső csak nagyon kismértékben számít; valamennyire számít nyilván, mert a fizikum függ a génállománytól, a mi testeink pedig a génállományt vizsgálják és szeretik vagy nemszeretik egymásban; megadatott, hogy megismerjem magam, vagyis az önismeret útjára lépjek – az is lehet, hogy ennek se kéne tovább ellenállnom, az is lehet, hogy nem véletlen, hogy ennyi pszichológust ismerek, szóval lehet, hogy pszichológiát kellett volna tanulnom filozófia helyett – de mostmár késő, legalábbis amíg az első diplomám meg nem lesz. De az is lehet, hogy más az utam, és jobb nekem, ha nem pszichózom, mert csak mégjoban önmagamba gabalyodnék. Így meg már látom az alagút végét, sőt, már érzem a friss levegőt,
már érzem a napsugarakat a bőrömön... legalábbis most azt hiszem, tudom, merre van az arra, tudom, mi a célom személyiségileg. Amúgy a Doktor úr azt mondta azon egyetlen alkalommal, mikor találkoztunk és beszélgettünk, hogy a cél nem is érdekes, csak úton kell lenni, annyit megtenni, amennyi csak tőlünk telik, a többi nem érdekes.
∗∗∗
Órákkal később cipővadászaton, megéhezve egy fél túrórudival a pofazacskómban ülök ar orsay nevű márkabolt előtt, meglepve veszem észre, hogy az a filozófiájuk, hogy Thank God I’m a woman... hát no comment. Szóval bámulok befelé nyammogva, amikor észreveszek egy nőt és egy férfit. A férfi hatvanas, kopaszodó, barnás kockás pamuting és farmaer van rajta, rendes, ízléses, kényelmes fekete bőr cipővel, valamiféle pulóvert szorongat a kezében. Szemmel láthatólag a felesége az az aranyszőke, hosszú hajú nő, akin fekete-piros outdoor kabát van, jóféle, a márkáját nem látom pontosan. Ja, hozzá kell tennem, ebbe a boltba egyébként inkább 20-36 éves nők járnak. Ez a nő olyan negyvenöt körüli, fiatalos testalkattal, de az arcán látszik a kora, és gyönyörű – mert kedves. És a férfi is kedves. Abban a pillanatban leszek figyelmes rájuk, amikor a metakommunikációjuk éppen olyan gyönyörű, mint az álom. A nő mond valamit – talán, hogy ezt még megnézni, vagy amaz nem volt jó – mire a férfi elengedi a kezét, rövide, alig észrevehetően bólint, miközben a nő szemébe néz nyugtázóan, és ahogy visszahullik a keze az
oldala mellé, mosolyog, szeretettel, angyalian, nyugodtan, és a pulóveres pult sarkánál megáll. A nő után néz, aki már el van foglalva a következő választandó ruhával. Ő meg csak áll ott a pulóveres pult sarkánál, és szereti azt a nőt...
∗∗∗
És végül, a nap zárásaként bringáztam kábé háromnegyed órát a belvárosból ki a tizennegyedik vagy hanyadik kerületbe, laptoppal és töltővel és Kriptonyte (vagyhogykellírni) lakattal a hátamon, az Indonéz Istennő barátnémhoz. Elfáradtam. Ittalszom. Késő van. És hideg.
Odakint este kilenc után bringázni főúton, ami nem a fő-főút, hanem egy kisebb főút - teljesen olyan, mintha vidéken bringáznék az őszi estében. Sehol egy autó vagy fél óráig, sehol egy ember. Amint az ember kiér a Bosnyák téren kívülre, onnantól már teljesen vidéki hangulat van.
És ősz. Rendesen ősz szag van, meg némi füst, kicsit ködös, párás idő. Az utak őszimagányosak. A levelek barnulnak, hullanak. Igazi, kérlelhetetlen ősz. Habár nappal még meleg tud lenni, este már mindenképp tíz fok alá csökken a hőmérséklet - elkel a pulcsi, farmerkabát, hosszúnadrág. Fontosak a rétegek, csak napközben nem tudom hova tenni őket. Van már bringássapkám is. ( Fontos, mert különben az összes hajamat a szemembe fújja a menetszél.) Igazi bringás csirke lettem... Néznek az utcán a fiúk.
...nesztek egy kép.. ha-ha... ...nem vagyok ám ennyire vidám, csak a kép kedvéért...
Majd ha sokan követelik, teszek fel olyat is, amin látszom rendesen én meg a brinyó satyó.
(a kép címe: áeééééééj avagy elmosódtam)
Köszönöm, hogy megoszthattam. Nyugodalmas jó éjszakát, vagy szép napot, kinek éppen mit.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése