Csoda történt. Nem tudom, ki vagy mi vagy miért segít, angyalok-e vagy emberek, a hely szelleme, vagy más szellemi létezők, vagy csak magamnak köszönhetem, de,
jelentem,
sokat gyógyultam,
jelentem, engem segítenek.
Azóta, amióta az elmém sebeit nyalogatom, tisztogatom és gyógyítgatom, először történik, hogy valahogy gyökeresen máshogy reagálok, mint régen.
Régebben treníroznom kellett magam, hogy jól reagáljak, és nem ment.
Most meg, nem is akarom, csak megy.
Mintha az a bizonyos valódi természetem, amiről tudtam, és amire vágytam, most hirtelen előtört volna.
Az, amit másokban mindig csodáltam - az, ami az én pozitív tükröm volt, ami bennem is megvolt, de a sebesült elmém, amely maszkok mögé és játszmák mögé kényszerült, nem hagyta, hogy előragyogjon az a bizonyos egészséges....emberi....
Az a rész, amit Orsi és Übü barátnéimban mindig is csodáltam. Az a bölcsesség és nyugalom, amivel a "tragédiákat" fogadták az életükben. Az a tudás, ami valahonnan mélyebbről jön, mint az "agyukból"...hogy minden jól van.
Übü, ha elhagyták, csak legyintett: "Tücsi (így hív engem), Tücsi, ha elengeded úgyis visszajön hozzád, ha hozzád tartozik, ha van még idő." Talán nem az ember, de az érzés, a mögötte rejlő "dolog", jelenség, a szerelem, a szeretet, a kapcsolat. "Menni akar, hát menjen, én nem tartom vissza. Nem félek." Szabad vagyok.
A szabadságot választom.
És Orsi, akit a lehető legrosszabb módon hagyott el a vőlegénye, akiben ezer százalékig biztos volt... ...aztán jött egy másik lány. És ő csak sírt és sírt napokig és nem tudott enni, és magunkkal hurcoltuk a közös kirándulásra a csajokkal meg Gáborral Salzburgba, hogy nehogy egyedül maradjon, eszébe ne jusson otthon maradni. És aztán pár hét múlva, amikor beszélgettem vele, azt mondta: "Nézd, én rájöttem, hogy most, hogy szomorú vagyok, és nem az életem része többé, sokkal több időm jut magamra, és ezzel a családomra is. Rájöttem, hogy sok ember van körülöttem, akiknek szüksége van a szeretetemre, törődésemre, és én törődni fogok velük." És miközben így tett, és vonattal ment "törődni" a családjával, a vonaton találkozott egy régi ismerőssel... - innentől már ismerős lehet a happy endes történet, ha jól emlékszem már vagy kétszer leírtam ebben a blogban.
Köszönöm, ezerszer is köszönöm mindazt, amit az Élet ad. Minden pofon lehetőség arra, hogy tanuljunk belőle - hogy legalább a lehetőségét meghagyjuk annak, hogy: lehet, hogy ez értem van, nem pedig ellenem. Talán nem látom, hogyan és miért, de a lehetősége megvan.
Sírtam, sírtam, és sírtam. Szarul lenni természetes.
Aztán kemény akartam lenni magamhoz: Akarnod kell kikerülni ebből a tudatállapotból. Meg tudod csinálni. És először kényelmetlen volt és furcsa, és nem is nagyon ment.
De egy régi ismerős imája, amit a fejem felett mondott el, miközben az ölében fogta a fejem, elkísért. Elkísértek azok a szavak, amik azon az éjszakán hangzottak el Dániában. Ő naiv módon hitt Istenben, és tudta, hogy naiv módon hisz - de talált egy módot, ahogyan jól érezte magát a világban. És akkor arra kérte Istent, hogy neki is, nekem is a legjobbat adja, hogy segítsen megtalálni Önmagam, hogy adjon erőt nekem, hogy a nehézségeken túljussak, hogy vértezze fel a szívemet a bajok ellen, hogy jóság vegyen körül, és segítsen, hogy távol maradjak "a szív rondaságától", hogy segítsen nekem hinni, hogy minden jól van, és minden jól lesz. Hogy szárítsa fel a könnyeimet és gyógyítsa meg a sérüléseimet, és segítsen harmóniát és békét találni.
Én szkeptikus voltam, és vagyok. De akkor megnyugodtam, hálás voltam, és most élesen az eszembe villantak azok a pillanatok.
...talán az a pszichológia van mögötte, hogy ha az ember azt elhiszi, hogy valaki más őszintén jót akar neki, és helyette kéri az Istent, vagy Univerzumot, akkor azt valahogy ajándéknak veszi, és ugye jó érzés ajándékot kapni, tehát ha már elhitte, hogy valaki azt kérte és adta neki, akkor a tudata átáll. Az agya a tudatában tartott információk szerint kezdi szűrni a bejövő információt - ennyi a csoda. Így működik az agyunk, idegrendszerünk, tudatunk.
Aztán rájöttem, megengedhetem magamnak, hogy meggyászoljam azt, ami meghalt.
Mert valami meghalt. A jelenségek egy bizonyos része meghalt.
De ahogy az ember halálakor valami meghal, és reméljük, hogy van valami, ami tovább él - még ha nem is az egyedi tudat az, akkor is - eképpen
a szeretet, ami iránta van a szívemben, örökké élni fog.
És mivel aminek meg kell halnia, azt most meggyászolom - addig, amíg jólesik, addig, amíg kell, békében, elfogadva a dolgok rendjét - , ezért minden a helyére kerül, és így minden rendben lesz később.
Ami meghalt: örökre eltemettetik, és az élőket nem zavarja tovább.
Egy halott, megfelelően meggyászolt és eltemetett kapcsolat már nem lesz az élő kapcsolatok között. Az élet az élőké.
A halott, a halálé.
Ez az élet rendje.
Szembe kell néznem vele, és el kell fogadnom, mert tenni úgysem tudok ellene.
Próbáltam, sokszor próbáltam.
De végre Élek.
Az önsajnálat sehová sem vezet. (Minek sajnáljam magam, ha a halott már egy olyan helyen van, ahol vagy jobb neki, vagy semilyen...? Megaztán az önsajnálattal nem fér össze az ön-szeretés... Vagy egyik, vagy másik, és akkor már inkább szeretni kéne magunkat.) A küzdés az ellen, ami ellen lehetetlen küzdeni, szintén hasztalan. Így csak az marad, hogy szembe nézek vele, és elfogadom.
És az életet választom. Azt hogy szabad vagyok, és én élek tovább.
Élek,
és én vagyok Az A Nő, - és ha mást gondolnak, arra nincs szükségem, és az nem rólam szól.
Már nem.
Grimaszolok, szemüveges vagyok, befolyásolható, határozatlan, önbizalomhiányos, és túl sokat gondolkodom, és semmiben sem hiszek, csak próbálok egy módot találni, ahogyan jól érezhetem magam, és lehet, hogy egész életemben ezt fogom csinálni. (Bár most
jól.érzem.magam.) Bizonyos szempontból átlagos vagyok, de lehet bennem ennél mélyebbre látni.
És tudok szeretni.
És néha tudok nem-szeretni.
És igyekszem egyre tisztábban szeretni.
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Köszönöm, hogy itt vagy velem, kedves Olvasó.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése