Bardó

Végre, utolsó hét.

Végre elhozhattam magammal a mekket. (Mekk=mac, magyarosítottam.)

Végre nem kell tartalékolnom a gondolataimat estig.

Vége a szezonnak.

Elrepült ez a nyár.

Időutazás fájó lábakkal: beszálltál az elején, és olyan, mintha csak pár napja lett volna. Iszonyat gyorsan telt el ez az idő. Iszonyat gyorsan.

Amilyen hosszúnak tűnt eleinte, és amennyire vígan tűrtem mident eleinte - most annyira egyetlen villanásnak tűnik az egész.

Szerelmes vagyok.

És amiről folyton lebeszéltem magam, az arra-gondolásról, hogy majd el kell válni: itt van.

Még mindig a tudatom része az, amit folyton mondtam magamnak: ne gondolj arra, mert most most van.

Még mindig most most van.

És majd "csak" egy hét múlva...

Már csak egy hét. Annyi sem.

Kicsit fáj, de inkább szerelmes vagyok.

Túlcsordul a szívem, még mindig, minden nap - ha csak gondolok rá, vagy ha csak ránézek.

Ez igazi.

Olyan, mint amikor az ember meglát egy kiskutyát vagy gyereket, vagy cicát - kinek mi. Ezt szokták javasolni terápiának arra, hogy az ember felébressze magában a szeretet rezgését. Az angolok így hívják: The Moment Of Aaaaaaaaw.

Amikor meglátsz valamit és elolvadsz, felolvad a szíved, és aaaaaaaa. Vagy éppen óóóóóó.

Most ez tűnhet "furának", hogy pont ezt a párhuzamot hozom, de számomra tényleg úgy tűnik, hogy az embereknek az állataikkal sokkal de sokkal őszintébb és tisztább szeretet-viszonyai vannak, mint más emberekkel.

Mert az állatok nem ítélkeznek.

A kutyád, ha hazamégy, soha nem fog elvárni tőled semmit, csak örül neked. És bármit csinálsz vele, mindig rajongani fog érted. És te rajongsz a kutyádért. És tudod, hogy így van. És ezért nem félsz. Biztonságban vagy. Nem kellenek a maszkjaid... És neki sincsenek maszkjai. Ebben a viszonyban a kutya tökéletesen kutya, az ember tökéletesen ember. Megengedik egymásnak, hogy azok legyenek, amik. Maszkok nélkül. Elvárások nélkül.

Na, ez tiszta. Igazi.

Az emberek miért nem tudnak így lenni egymással?

Az elvárásaik miatt. Önmaguk felé, mások felé. Meg azért, mert nem tisztelik magukat - így mást se tudnak tisztelni. Nem ismerik és ezért nem is fogadják el magukat, és ezért másokat sem tudnak megérteni és elfogadni.

És főleg, mert félnek.

Félnek, amióta az eszüket tudják.

Pontosabban a félelmet jobban "tudják", mint bármi mást.

Ebben a betegségben szenved az egész bolygó.... Félelem.

Ezért maszkokat hordanak, úgy 3-6 éves koruktól fogva. És elfelejtik azt, ami előtte volt.

Vannak jó próbálkozások arra, hogy visszataláljunk oda, ahhoz a Magunkhoz, a szabadhoz, félelemmenteshez, de a "program" olyan erős, hogy nehéz felülírni, hacsak nem lehetetlen. Csak apránként sok-sok munkával - vagy egyetlen újabb maszkkal, amin van, hogy jó szögekben jut keresztül a belső fény...

∗∗∗

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.