Perspektíva

Happiness is only true

when shared.

Üresedés, megújulás. Leülepedés.

Ami felkeveredett, az egyszer leülepszik.

A szokatlanság miatti kezdeti félelem és zavarodottság alábbhagy.

Az ember mindenhez hozzászokik.

Azt hiszem, ma értettem meg valamit Opennel kapcsolatban. Bizonyos külső hatásokra, amik most nem lényegesek.

Még mindig borzasztóan hiányzik, még mindig a valaha volt legjobb "párkapcsolatom" - már ha lehet így nevezni... Nem tudom. Nekem az volt, de hogy az ő fejében az ő tapasztalatában miként jelent meg, azt soha nem fogom megtudni, ha csak el nem mondja egyszer, mondjuk nosztalgiából. Mert nem tudok egy másik ember agyában lenni.

Furcsa ellentmondás ez. Az írók, akik írnak, a könyveik által beengednek másokat az agyukba. Amikor olvasunk, valaki más képzeletében utazunk, amihez persze hozzáadódik a sajátunk - az színezi ki olyanra, ahogy szeretjük.

Szóval kérdezgetik az emberek, mi van "pasifronton", "megvan-e még a barátod"... És én eddig azt mondtam mindig: nem tudom.

Tényleg nem tudom.

Ha úgy van, ahogy volt, ha ő nem változott semmit, akkor nem, már nem vagyunk együtt. De ha változott, és szerintem változott, ahogy én is változtam, akkor talán még együtt vagyunk. Vagy mindenesetre én szeretném, hogy így legyen, de nála sosem lehet tudni. Nem hozzám fog hazajönni, hanem a családjához. Nem tudom, mi lesz velünk, ha van még egyáltalán olyan, hogy "velünk". Ha van még "mink". Nem tudom.

Ő nem mondott semmit és én sem mondtam semmit. Jó volt így. Nem akartam volna hallani, hogy ennyi volt. Épp elég nehéz volt így is.

A Popper Péter mondta azt, a lehető legstílusosabb pesszimistasággal, hogy egy kapcsolat addig működik csak, amíg a két félnek van mit tanulnia egymástól vagy egymás által. Én még hozzá tenném, hogy: és egymás mellett. Annak pedig sosincs vége.

No és ma arra jutottam, hogy vagy fog valami történni, amitől vége lesz, mert valami más kezdődik, vagy nem fog olyasmi történni, amitől vége lesz, és akkor van tovább. És hogy ebben meg is nyugodhatok. Ha majd kérdezik, mi van pasifronton, továbbra is azt mondom, nem tudom, csak azt tudom, hogy szeretem és bizonyos dolgok vele a legjobbak.

Valószínűleg mások más dolgokat tudnak legjobban.

...ugyanakkor: ha én nem tudom, akkor ki tudja?

Arra várni, hogy valaki más ítéletet mondjon felettem, vagy a dolgok felett...?

Vagy talán az a válasz, hogy bennem még van tovább, most is. És hogy az ő fejében mi van, azt nem tudom.

Majd jön, vagy nem jön. Hallgat a szívére, vagy nem hallgat. Elég erős a valami köztünk, vagy sem.

Addig élem az életem.

Nékülözöm a teljes testfelületes fizikai kontaktust, maradnak a részfelületek, a barátságos ölelések - amikhez szintén hozzászokik az ember... csak közben lefogyok...

Tulajdonképpen ha jól "csöndben" maradok, érzékelek egy középpontból, szívtájékról feltörő végtelen boldogságot, ami elhallgat, ha nem rá figyelek, hanem az adósságaimra, és az "életre odakint". Viszont ha csöndben vagyok, befelé figyelek, akkor itt van, és nyoma sincs szomorúságnak. Ugyanúgy nem tudok semmit az életemről, hogy miért vagyok itt-és-most-így-ahogy, de ez nem nyomaszt és nem zavar. Csak van ez a mélyebb dimenzió, végtelen... boldogságnak tudnám talán leginkább mondani, és szeretem magam, és Openről is csak ez jut eszembe, ez a boldogság, kiáradás, szeretet...béke.

Azért a teljes testfelületes fizikai kontaktus nagyonnagyon hiányzik. Meg a melegség, ami van, ha ketten vagyunk.

Persze, itt is van, nekem, velem, magamnak.

...valami okos ember mondta egyszer "happiness is only true when shared". Ezzel is egyetértek mélységesen.

Ha nem osztod meg kincseidet, vagy nem tudod megosztani, akár egy kriptába is zárhatod magad. Halott vagy a kincseiddel együtt.

Szóval, azt hiszem, elég jól teljesítek. Egy hete és egy napja jöttem haza. És megtaláltam magam.

A sznobisztikus "bulikban" azért még mindig külsőnek érzem magam, kilógónak... Ahol ott van a Soma, meg a Király Tamás, meg ilyenek, és a kedves-kedves barátaim, akik őket ismerik, és akik engem szeretnek, és elrángatnak ilyen helyekre, amiért mellesleg elmondhatatlanul hálás vagyok - mármint nem az elrángatásért, hanem, hogy szeretnek, és ha magányosnak érzem is magam a sznobisztikus bulikban, ők ott vannak, és miattuk nem vagyok magányos. Sz.T.Úr, meg a Szépítész, és Tomek, a goaszerző. Ellentétben a helyes meleg sráccal, aki hiába ismer, le se szar. Persze, mert nem vagyok fiú - gondolom. Bár állítólag mindenkivel ilyen leszari alak.

És álltam ott a rongyrázásban - bár lehet, hogy én vagyok túl sznob, és csak én éreztem rongyrázásnak és a "ronygrázók" otthon érezték magukat - szóval álltam ott, nem értettem, mit keresek ott, és azt éreztem, én annyira, de annyira más vagyok, mint ez itt, és hogy nagyjából csak egy ember van, aki elfogad és akivel "otthon vagyok" bárhol, bármikor.

Open.

Nem tudom, ez az én agyam illúziója-e.

De számomra: igazság.

Nekem igaz.

Végtelenül hálás vagyok, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Igazán, igazán szeretlek.