Ma félek érezni bármit is. Sehogy sem vagyok.
Még mindig beteg vagyok, a megfázás lecsúszott a légcsövembe, most ott fáj, kapar, száraz.
Nem vagyok képes kimozdulni, hanyagolom a kötelességeimet - ezek a gyász tipikus tünetei.
Egyetlen dolog érdekel: barátokkal lenni.
...tegnap, amint a kedves Izlandival jártuk a várost, és épp egy parókabolt előtt parkoltunk - mert egy parókaboltot kerestem, ahol lehet játszani a parókákkal - persze Magyarországon ezt sem lehet -, szóval ott parkoltunk, és tébláboltunk, hogy mi tévők legyünk, s arra jutván, hogy éhesek vagyunk, becéloztuk a körút másik oldalát, s állunk a zebánál zöldre várva, amikoris egy turista megáll még épp a látószögünkben, és jobb dolga nem akad, mint hogy a mi kikötött lovainkat fotózza. Rötyögtünk, hogy híresek leszenek a repülő bringák. Ugyanis az oszlop túl vastag volt az aljánál, így meg kellett emelni a bringákat, és az U-lakat szépen az oszlopra szegezte őket olyan magasságban, hogy a bringák a levegőben (pontosabban az oszlopn) lógtak. Vicces jelenet volt.
Ma meg nem mentem suliba, pedig szerettem volna - nem eléggé. Hajnali négykor egy Lamborghini gyártásról szóló film közben kaptam észbe, hogy mennyi az idő... túl érdekes volt... és túl hosszú. Aztán reggel kelni kellett volna, de úgy fájt a légcsövem, hogy jobbnak láttam visszaaludni. És a megfázás és gyász nem hajtja az embert a suli felé. Közben pedig a stíluson jár az eszem... Mert ha nem, akkor nagyon szomorú vagyok..., akkor üresség van, szikkadt fájdalom, ami halvány háttérzajként hatja át a beletörődést és azt, ami nyugalomnak tűnik, de inkább olyan, mint egy sokkot követő bénultság...
De spanyolórára este mindenképp bemegyek, Amigos guapos.
Muchas gracias.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése