Nos, ma lecsekkoltuk az Apacukát is.
Jó hely, jó kaja, jó a Bakáts bácsi, meg a szociálpszichológus - talán Kriszta. Érdekes elméletek a kurvákról és a Nőségről, mint
olyanról.
Mindez egy jótékonysági fotó-árverés kapcsán.
Jellemző Magyarország mai kultúrafogyasztására, hogy egy fotó-árverésen, ahol három kép van kiállítva, nagyformátum, műanyag bigyóra nyomva - három kép közül kettőre licitálnak hárman, és a nyertes harmincötezer forintért viszi a képet. Mondjuk legalább alapítványnak megy a gempa, meg ott volt a Bakáts és még mindig bírom, annak ellenére, hogy hím-soviniszta viccei vannak, de érdekes kérdéseket vet fel.
Viszont az elgondolkodtat, miért kell a kurvákat sajnálni? Ez egy szabad választás, hogy elmegyek kurválkodni vagy nem. Nem így van? Hogy a kapitalizmus meg a társadalom iszonyat nyomása és hazugságai tartják fenn a kurvaságot, ami mellesleg megszégyenülés a kurva mögötti emberi lénynek és a felhasználóak egyaránt. A Bakáts azt mondja, volt kurvával és hogy egyáltalán nem jó. Semmi. Nulla. Szégyen. Üres.
Szóval akkor miért sajnáljam azt, aki szegény iszonyú meghasonulásban él önmagával, mert kurvának állt, ami egy visszafordíthatatlan folyamat - mármint az önmagával meghasonulás. Hát
válasszon másik életet.
VAN alternatíva.
Mindig van más választás.
Mindig.
Nehogy már sajnáljam azt, aki saját "hibájából", vagy karmájából az út szélére "kényszerül". Fiatal, kisebbségi, ostoba, rossz környezetben nőtt fel - oké, ezutóbbit aláírom, hogy befolyásol és rossz.
De akkor is a saját választása, a saját sorsa, az amit ő vonzott az életébe.
Nagy gondolat még az estéről, hogy
az Andrea képei kapcsán hogy is lyukadtunk ki ehhez a beszélgetéshez,
és hogy ezek itt mit csinálnak?
Mi a művészet?
Minek vagyok itt?
Először azt gondoltam, nem érdekel, mit mondanak. Nem érdekel, mit akarnak kifejezni. Azt gondoltam abban a pillanatban, hogy a művészet haszontalan. (Nem azért nem érdekel, mert nem érdekel az ember, hanem, mert felesleges drámák körül pörögnek körbe-körbe. Kifejezhetem egy képpel, hogy milyen "szar" vagy épp "beteg" a társadalom - de javítok ezzel? Nem. Önmagában a szépség ad értéket az emberhez? Talán. De nem szabadít ki önmagunk fogságából. Az önazonosságunk fogságából.)
Oké, én is csináltam zenéket, írtam számokat, verseket. És mivégre?
Itt egymást járjuk körbe-körbe és akkor vannak, akik körbenyalják egymást - Miért? - azért, hogy kifejezzék a hasonlóságaikat és különbözőségeiket, azért, hogy tök fölöslegesen beszéljenek az életük vagy mások életeinek drámáiról.
Ellenben van olyan művészet, aminek van értelme. Például a meseírásnak. Mert azon gyerekek fognak elaludni vagy felnőni, és jól fognak felnőni, ha adott meséket olvasnak nekik a szüleik. Vagy az étel-dizájnnak, mert az ott van előtted, szépen van tálalva és megeszed.
De a szenvedésnek? A drámázásnak?
Hisz épp ez a lényeg: hagyjuk abba a drámát. És ez csak a mi döntésünk. És amint abbahagyjuk a drámát és a szenvedést: szabadok vagyunk.
Amikor szenvedünk, ha igazán magunkba nézünk, van abban valami, amiből egy kis elégtételt, energiát nyerünk. Valamiféle önazonosságot nyerünk.
De amikor felhagyunk a drámákkal és a szenvedéssel, akkor beleszeretünk önmagunkba és az életbe az összes visszásságával együtt, és a reakcióink megváltoznak a világra, és beleszeretünk a saját halálunkba is. Az első halál, amikor ez a bizonyos önazonosság, amit annyira keresünk, meghal. Feladjuk.
És ha nincs szenvedés, megváltozik a művészet. Nem azt mondom, hogy ha nincs szenvedés, nincs művészet. De szenvedésből születnek a legnagyobb művek. És még akkor is: jobb lesz nekem egy katarzistól? Talán pillanatnyilag igen.
De a pillanatnyi enyhülés nem visz közelebb a szabadsághoz. Amikor az elvált nő elmegy a pszihológushoz, mert dühös és sértett, egyrészt azért megy el, mert van neki egója, önazonossága, és nem hajlandó és nem képes elengedni a drámáját, másrészt a pszihológus az egyetlen, aki kritika és közbeszólás nélkül meghallgatja. És a pszihológus akkor azt mondja neki, menjen el a gumiszobába, eressze ki a dühét. A nő elmegy, megkönnyebbül és pár napig jobban is érzi magát, de aztán az érzelmeibe, gondolataiba újra begyűrűzik a düh és a sértettség. Mert a hasonló a hasonlót vonzza. Mert a gumiszoba, a kiélés, megélés is pillanatnyi enyhülés. Jó az is, bizonyos embereknek, az útjuk bizonyos szakaszában. És ha már a pillanatnyi enyhülés nem elég, mert valóban jobban akarunk lenni, valóban szabadok akarunk lenni - megszabadulva a szenvedéstől, akkor nem elég a pillanatnyi enyhülés. Akkor változunk. Megtanulunk elengedni, meghalni valai régi számára és megszületni valami újban...
No de a művészet ettől függetlenül létezik ma.
Csak számomra nem tud ettől független lenni, mert én vagyok a befogadó.
Megértem, hogy számukra az az igazság. Számomra nagyrészt értelmetlenség.
De a Bakáts vicces figura.
Éljen az alkalmazott művészet!
∗∗∗
Most kissé radikális voltam, nem is tudom, komolyan gondolom-e,
de ez volt a ma esti megélés.
...Magyarországon a művészetnek nincs értéke ma.
És lehet, hogy ez így van rendjén.
Mondom én, aki a legjobban írni, rajzolni, fotózni, és énekelni szeretek.
Vagy szerettem?
.....
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése