És bár sokszor fáj, mostanában sokszor kelek kedvtelenül, sokszor vagyok szomorú, és sokszor fizikailag fáj, az, hogy Open mennyire hiányzik, az élet mégis megy tovább, csinálni kell - így hát megint egy seggel a huszadik lovat próbálom megülni, mint szokás szerint, és közben bemesélem magamnak, hogy ha valamit akarok ezzel a stílus-dologgal, akkor ( - még úgyis van vissza egy év az egyetemből - ), el kell kezdeni építgetni valamit.
Egyébként rájöttem, hogy ez a blog, ez a foglalkozás, vagy szakma - ha Isten is úgy akarja, lehetnék stílus-tanácsadó -, szóval hogy ez pontosan annak az eddig feloldhatatlannak tűnt ellentmondásnak a feloldása, ami a hiperérzékenységem miatti kifinomult luxus-érzékem között és a "sosincselégpénzem" között feszült. Ugyanis a sztájliszt mások pénzét költi szép ruhákra, kiélheti a kifinomult érzékeit...
Az vezetett az új blogom elindítására, hogy rájöttem: ez engem érdekel. Mindig is érdekelt.... Egyszer olvastam valahol, hogy sokszor az emberek azért nem jönnek rá, mi a nekik való hivatás, mert egyszerűen túl nyilvánvaló. Mert annyira áthatja a személy hétköznapjait, gondolatait, hogy eszébe sem jut, hogy azt, mint foglalkozást űzze. Nem látja a fától az erdőt tipikus esete. Hallottam egy nőről, aki nagyon szeretett romantikus regényeket olvasni. Tele volt velük a lakása, a kocsija, a táskája, és utálta a munkáját. Legszívesebben egész nap csak otthon ült volna, és a regényeit olvasgatta volna, vagy vadászott volna rájuk az interneten, antikváriumokban, könyváruházakban. A nőnek persze csak az tűnt fel, hogy folyton fáradt, nem szeret reggel felkelni, nem szeret munkába menni, nem szeret a munkahelyén lenni, és alig várja, hogy hazamehessen, és legyen egy kis szabadideje az olvasásra. Aztán egyszercsak elkezdett önismerettel foglalkozni, elment egy coach-hoz. (Életvezetési tanácsadóhoz.) Együtt rájöttek, mi nem stimmel az életével, és a coach tanácsára kipróbálta, tudna-e ilyen regényt írni. Később sikeres romantikusregény-író lett belőle, és nagyon sokat keresett a regényei eladásából. Pedig soha, de soha nem gondolta volna, hogy neki valamilyen kreatív szakmát kéne választania, vagy pláne, hogy ő tudna írni...
Régebben sokat gondolkodtam ezen a példán, és próbáltam ráhúzni az életemre, de sehogyan sem ment. Azt gondoltam, mindent végiggondoltam, és tudom is, hogy miket szeretek csinálni, mik okoznak örömet, mi kapcsol ki, mi tölt fel. De sehogyan sem állt össze a kép. Egyik sem volt az igazi. És nem állítom, hogy ez a mostani az lenne. Azt sem állítom, hogy most aztán kitaláltam, mihez kezdjek az életemmel. Csak azt mondom, ez, most, ami van, vészesen emlékeztet engem arra a bizonyos példára, amikor valami túl nyilvánvaló, áthatja az egész embert, olyannyira, hogy az ember észre sem veszi, mert egyszerűen túl természetes.
Hát ez Res Stylensa valódi háttértörténete.
Éljen a Res Stylensa.
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése