Day 175-176.

It is our divine purpose to LOVE people. Just to LOVE them. Not to interfere in their lives, not to judge them, not to fix them unless they wish us to, not to control them, not to convert them. What we all need is to be heard, to be accepted, to be understood and, most of all, to feel loved... really loved for who we are. As we love other people so we will feel love too. Because it is in giving love that we receive x

Még aznap történt...
Aznap, hogy tengerpartról és Susan Sontagról írtam.
Open közölte velem, hogy szeptember elsején vége a kapcsolatunknak.
Milyen ember, milyen férfi képes ilyen kegyetlenségre? Mintha csak valami munkaszerződésről lenne szó, ami le tud járni adott napon.
...hát még mindig itt tartok.
Még mindig ugyanúgy kínzom magam a férfiakkal, mint régen, csak sokkal kifinomultabban... Még mindig a lehető legfájdalmasabbat választom.
Mikor lesz ennek vége?! Mikor leszek végre szabad? Mikor menekülök meg a tudatalattimba vésődött mintázattól?
Most csak a fájdalom van. Csendes, befelé forduló... kifelé tán mást mutat...
Hát most tényleg el kell engednem. Elveszíteni valakit, aki mellettünk volt, mindig fájdalmas. Bármennyire is képesek vagyunk a másik Valóság törvényeit e világra alkalmazni, tudván, hogy azért jöttünk ide, hogy a "mennyországot lehozzuk a Földre".
Kezdem érteni, az én eredeti tervem az lehetett, hogy megosszam mindazt a hihetetlen mértékű szeretetet, fényt, ami isteni és ami én vagyok, mert valahogy olyan lélekként "emlékszem" magamra, mint aki mindennél jobban tudatában van fény-szeretet-mivoltának - szóval, hogy ezt megosszam, lehetőség szerint minél több emberrel. De nem így. Nem így szeretném, ahogy eddig. Hogy én mindezt adtam minden férfinak, akivel dolgom volt, de ők mindig visszaéltek vele. De az eredeti terv az lehetett, hogy legyen egy biztonságos hátország, amit én feltétlen szeretettel kitöltöttnek képzelek, ami kitartás is, kézfogás, tánc, amihez két ember kell, és ezen kívül pedig valamiféle művészeten keresztül megosztani mindenkivel.
Hogy mindezt honnan gondolom? ...a Csend ajándéka, hogy megérezheted az eredeti üzenetet, ami a lényedbe kódolva van. Amikor nem csinálsz SEMMIT, akkor vagy igazán önmagad. Röviden: meditációkból tudom.

***

A harag, ami most van bennem az értelmetlenség ellen irányul. Az értelmetlen szenvedés ellen. (Amiből kilépni egyesek szerint csak úgy lehet, hogy tényleg elérkezel a Mostba, és mindig csakis ott tartózkodsz....) Az értelmetlen döntések ellen. Az értelmetlen megokolások ellen. Az értelmetlen kifogások ellen. Az értelmetlen, megoldáskeresést kifelejtő hozzáállás ellen. És főként: az értelmetlen félelem ellen.
És talán részben még apám ellen is, mert minden férfiben apámat látom, akire haragszom, mert a gyerek haragszik, hisztizik, és jogos is ez az érzelme - csakhogy már van felnőtt részem is. De ezek mind egyszerre léteznek... Csak még néha nem tudom megakadályozni, hogy olyankor jöjjenek elő bizonyos karakterek, amikor nem kéne nekik.
És ha már minden férfinél tartunk - tegnap a tengerparton jött egy olyan gondolatom, hogy igazán, igazán vicces és érdekfeszíítő lenne leírnom, hogy mennyire elképesztően, bámulatosan hülye fériakkal találkoztam eddigi életemben. Persze apám pont nagyon rossz kezdés volt. (Ami persze nem jelenti azt, hogy hibáztatnám őt. Nem. Tudniilik, általában azok az emberek szeretnek minket a legjobban, a szó legteljesebb értelmében, akik annak idején vállalták, hogy igen, ott leszek melletted, és megnehezítem az életed, mert annyira szeretlek téged, hogy nem hagyom, hogy ott maradj, ahol vagy, hanem továbblépésre és fejlődésre kényszerítelek. Szóval pont fordítva van, mint gondolnánk...) Úgyhogy a fentiekből levonható lenne az a következtetés, hogy azok a férfiak mind nagyon szerettek engem. Legalábbis sokkal jobban, és teljesen máshogy, mint gondolnám. De azt hiszem, valójában ezek a férfiak nem szerettek engem, pusztán csak teljesen tudattalan voltam és nagyon rosszul választottam...
Lássuk csak.
Először ott volt az, aki folyton monogámiára törekedett, és nem tudta magáról, hogy nem monogám típusú személy. Ezért aztán más puncik kipróbálása végett időlegesen néha elhagyott, majd mindig rájött, hogy nálam jobbat képtelenség lenne találni...
Aztán ott volt az, amelyik azt mondta: ez nekem túl komoly, túl komoly kapcsolat, túl erős érzelmekkel lett ahhoz, hogy tovább tarthasson. Annyira komoly volt, hogy másnap már egy másik lánnyal láttam.
Aztán az, aki 32 éves létére egy 22-essel, velem kefélt, és kezdettől fogva mondogatta, hogy figyu én nem tudlak úgy szeretni, ahogy te szeretsz engem, úgyhogy hagyjuk ezt abba - de a vonzalom erősebb volt. És még azt is mondta, hogy túl elérhető vagyok az a baj velem, meg hogy néha egyláltalán nem nézek ki nőiesen, és aztán fogalma sem volt, hogy ezzel a lelkembe gyalogolt, nem értette, miért nem beszélek hozzá. Tudniilik, ha nem talál nőiesnek, de dugjon meg.
Rögtön ezután ott volt az, aki közölte velem, hogy nem vagyok nő, mert csak egy kislány vagyok, és mindezt csak azért mondja, mert segíteni akar nekem, meg hogy nem vagyok jó az ágyban. Ehhez képest még párszor lefeküdtünk egymással, szerinte csak azért, mert berúgtunk mindketten, egyszer pedig csak azért, mert használnia kellett engem... Amikoris arra használt, hogy hátha ettől jobban lesz, mert az aktuális barátnője, idézem "éppen valaki más faszát szopja", hát akkor ő se rest, majd pár nap múlva felhív, hogy menjek át hozzá dumálni, egy szóval sem említve, hogy az épp aktuális barátnő, aki időnként "más faszát szopja" ott ül a kanapéján, és hogy ők tulajdonképpen most rapportra hívtak engem, és az illető "férfi" arra használ engem most épp, hogy a másik nő iránti lelki hűségét bizonyítsa azzal, hogy a rapport ügyben engem átver, őt pedig nem. Nah, nem minősítem, a tett magáért beszél, és őket minősíti. Azért azt hozzá kell tenni, hogy valóban ennek az embernek köszönhetem, hogy tudatos lettem, és igazi nő.
Aztán ott volt az, akinek barátnője volt, és az a kapcsolat volt túl komoly ahhoz, hogy egy megcsalás ürügyén abbahagyja. Viszont azóta is néha felhív, vagy meglátogat és azt mondja, gyönyörű vagyok, és hogy ő rájött, hogy anno milyen nagy hülye volt, hisz ott volt a lehetőség a továbblépésre, de ő nem vette észre. (Nos, tévedni emberi dolog, beismerni isteni.) És hogy ő most akkor odaállna az ablakom alá esténként és szerenádozna nekem. És ezt mindig baráti nevetéssel zártuk.
Aztán volt, aki egyik napról a másikra bejelentette, hogy én nem vagyok szerelmes beléd. Mikor előző nap még annak tűnt. Én az voltam. És különbenis a kapcsolatok egy idő után nem szerelemre, hanem szeretetre épülnek.
Aztán volt a biciklizős, anyagias fiú, aki mindent megadott nekem, csakhogy cserébe ellenszolgáltatást várt. Következő jelenet: Én mindent fizetek neked, te meg arra nem vagy képes, hogy reggel legalább kiverd nekem, vagy bármi? Most hová mész? Te nem vagy normális! Mire én, hogy majd ha megnyugodtál, és átgondoltad, akkor felhívhatsz. Aztán még egy órán keresztül vitatkozott velem telefonon kersztül.
Aztán volt a félig híres zenész, a beteg fiú, aki epilepsziás volt, de már meggyógyult belőle, én hülye meg elhittem, és nem tudtam, hogy azért szív egyfolytában füvet, mert az nyugtató, és erre a betegségre kifejezetten hatásos, és aki olyan mértékben volt bizalmatlan (betegségéből kifolyólag), és aztán olyan hangszínen beszélt velem (és úgy viselkedett, mint egy skizoid), amikor ártatlanabb voltam, mint az áldozati bárány, hogy pár hónapig állandó félelemben éltem mellette, amíg elegem nem lett - és miért? Tudatosság és önmagam szeretete és elfogadásának hiánya miatt, és mert ennyire vágytam legalább egy kicsike szeretetre. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de az enyém...
Aztán ott volt az, akinek messze lakó barátnője volt, de ezt csak azután tudtam meg, hogy már csókolóztunk és elkezdtem megkedvelni, pedig csak másodiknak kellettem volna. Kellett egy vidéki és egy budapesti nő. Aztán még találkozgatni akart. És mikor megkérdeztem, hogy miért, nem tudott válaszolni. Mondom, barátok akarunk lenni, vagy mi? Azt mondja: Szerintem azon mi már túl vagyunk. Szóval nem találkoztam vele többet. Pedig szép volt. Csak hülye.
Aztán ott volt az, akinek 12 másodpercen belül orgazmusa volt. Másodszor is. Ja, bocs, az már 24. Többet nem próbáltam.
Aztán ott volt az, aki szimplán konzervatív, szűk látókörű, és nem bírta elviselni a kozmopolitaságomat, a függetlenségemet - ami viszont ragaszkodó szeretettel párosul. Na ő csak az utóbbit kultiválta volna. Jellemző mondata: Ha már itt laksz, takarítsál. Mindezt, amikor még 1 hónapja se volt, hogy együtt voltunk. Ja, és a közös kasszát még meg se említettem.
Aztán volt az, aki azt mondta, most várok, az Univerzum azt akarja-e, hogy veled legyek, vagy a volt barátnőmmel. Persze, hogy az Univerzum nem mellettem döntött.
Mint ahogy most legutóbb sem.

***

Nem vagyok valami összeszedett, amint az írásomból is látszik... Sőt kifejezettem zavart vagyok. Harag, félelem, fájdalom, szerelem, sértettség, bűntudat, szeretet, ezek mind kavarognak bennem. Nem tudom, hogyan kezelhetném ezt a dolgot most magamban. Hogyan legyek túl rajta? Ez a csendes fájdalom, csendes szenvedés még rosszabb, mint a múltkori üvöltő, zokogó fájdalom.

Fáj elfogadni - mint ahogy mindig is fájt elfogadni - hogy én bármennyire is képes vagyok mindenben és mindenkiben meglátni a szépet, a jót, az isteni potenciált, és annak a csodának látni minden embert, ami valójában - én nem dönthetek helyettük, hogy valóban e csodaként élik az életüket, és hűek maradnak valódi természetükhöz, vagy azt választják, hogy beállnak a buta droidok sorába.
Látod, látod Kutyánszki, ha sokat mondogatsz valamit, az valóra válik.
Én látom, hogy Te ki vagy valójában. De ha te nem látod, a világ minden szeme is kevés lenne a látásra.
És lehet, hogy egyszer, majd tíz év múlva meghozod azt a döntést, hogy végre akként élsz, ami, aki valójában vagy, aki voltál, mielőtt a világ ellen védekezni kezdtél, de én most vagyok itt.
Nekem tehát most kell elengedjelek, mert nem dönthetek helyetted, te pedig más döntsést hoztál.
Talán azt hiszed, akkor döntesz magad mellett, ha az érzelemmentes életet válsztod.
De ez tévedés.
Ezt biztosan tudom, hogy tévedés.
Elszeparálni magadtól az érzelmeidet: nem egészséges. Megbetegít. Tudom, téged az sem érdekel, ha fiatalon halsz meg, és különben is ki vagyok én, hogy a sorsodról gondolkozzam...
Tudod te, hogy mit csinálsz? Azt csináltad, hogy ezzel takaróztál: szeptember elsején úgyis vége. Így elengedhetted magad némileg. Még mindig nem engedted magad egészen közel az érzelmeidhez, azok hasonlítottak a valódiakhoz, de a belső kontrollod ott volt. És ezt a belső kontrollt pontosan ez táplálta: szeptember elsején vége.
Folyton kontrollálod az érzelmeidet, nem engeded magadhoz őket teljesen - pont mint egy droid.
Ne légy gyáva. Mert te nem vagy az. Ismerlek.
Pont azért akartál engem elvágni, mint egy cérnaszálat, mert tudtad, hogy hiányozni fogok. Nem azért, mert a karrieredre akarsz koncentrálni.
Nekem pedig nem kényelmes lenne a maradék két hónap vagy egy, hanem pokol.
Egy kapcsolat nem munkaszerződés. Egy kapcsolat nem tud lejárni. Egy kapcsolatnak nincs (meghatározott) vége. Egy kapcsolatnak nem azzal indulsz neki, hogy na, akkor eddig és ne tovább, hanem azzal, hogy szerelmes vagy, és ha szerelmes vagy, akkor szárnyaid nőnek és bármit el tudsz képzelni, és amit el tudsz képzelni, azt valóra is tudod váltani. Vagy legalábbis akkor ezt elhiszed. És vicces, mert mindezt persze teoretikusan, idealista módon mondom. Mert nyilván mindenki szabad ember, nem vagyunk egymás birtokai, mégis hiszem, hogy dönthetünk így, azzal a tudattal, hogy igen, az élet néha közbeszól. Ezért én soha nem szoktam ígérgetni, sőt sokszor épp ezt mondom ki: én nem tudok semmit sem megígérni. Csak magamban, csendesen hinni szoktam...
Azt is mondtad: egyszer, valami miatt úgyis vége lesz. Ezt mondtad. Szó szerint. De ezek szerint tudtad, hogy mikor, és miért... Egyébként pedig a fenti mondat nem igaz. Nem lesz vége, ha hiszel benne. Persze ehhez bátorság kell.
De ezek szerint soha nem voltál benne teljesen ebben a kapcsolatban, én pedig vak voltam és naiv, hogy nem vettem ezt észre. Talán 1-2 esetleg 3 hónapra akartál engem? Mert akartál engem. Jól emlékszem, hogy kezdődött. Csakhogy azt felejtetted el, hogy lehet, hogy te droidnak hiszed magad, de én nem vagyok az, mintha kölcsönözni lehetne és visszaadni. Nem vagyok videokazetta, sem könyv, sem bicikli. Nem vagyok sem háziállat sem ruha, amit adott ideig lehet használni, aztán eldobni, elfelejteni vagy csak egyszerűen a szekrényben hagyni.

Hát ez a tükör. Ennyire szeretem magam.
Nekem pedig ahhoz kell bátorság és iszonyú erő, hogy tudomásul vegyem: sohasem nyugodhatok meg egyetlen férfi karajaiban sem.
Egyrészt mert a női egó legszívesebben a női-férfi drámában tartózkodik, azon csiszolja magát a lélek színterén. Tehát inkább az egómat kell megszelidíteni. Másrészt mert azt a biztonságot és szeretetet, amire vágyok, nekem kell megadnom magamnak.
És majd amikor erre képes leszek, és majd amikor nem akarom, akkor fogom megkapni azt, amire nem is számítok.

***

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek, bocsáss meg.
Köszönöm.

Sajnálom,
hogy a gondolataimmal előidéztem ezt az egyáltalán nem kellemes szituációt.

Szeretlek,
és annak a csodának látlak, ami valójában vagy. Szeretlek teljes szívemből. Szeretlek, akkor is, ha nem lehetünk együtt. Szeretlek, azért, aki vagy. Szeretlek messziről is, mert a szeretet önzetlen, és soha el nem fogy. Szeretlek akkor is, ha haragszom rád. Bár a szeretet nem gerjed haragra, de az emberi elme igen.

Kérlek, bocsáss meg,
hogy negatív élményt generálok mindkettőnknek. Bocsáss meg, hogy ilyennek teremtettelek a víziómba.

Köszönöm,
hogy megbocsátasz, hogy elfogadsz engem, ahogy vagyok, és hogy tudomásul veszed, hogy a tőlem telhető leges-legjobbat adom minden pillanatban, ahogyan te is. Köszönöm, hogy lehetőséget adsz, hogy meggyógyítsam azt, ami gyógyulásra vár. Köszönöm, hogy lehetőséget adsz a fejlődésre, hogy lehetőséget adsz arra, hogy integráljam magamba azt a részemet, amit integrálnom kell, és amiről te tartod a tükröt, hogy láthassam.