Memoár

...azon is gondolkodtam, a kesergés helyett írhatnék a jó dolgokról.
A szenvedésen túlról, arról, amikor még minden napfényes és boldog volt.
A terem, amit szobánkká tettünk. Ott még volt privát szférám, csendem, ha akartam tudtam egyedül lenni az íráshoz, vagy bármihez.
Milyen jó volt megölelni, hozzábújni, együtt nevetni.
Milyen jó volt (legalábbis nekem) együtt biciklizni. Beszélgetni arról, hogy tulajdonképpen ő, a szerelmem egyben az egyik legjobb barátom is. És sütött a Nap, vakító kék volt az ég, fehérek a szélerőművek, és hullámzott aranyszőkén a búzamező, és színesek voltak a vadvirágok az út mentén, és mérgelődtem a buta bicikli miatt, amin ültem, de mégis jó volt. Nagyon jó.
És megvolt mindenem.
Amikor Lønstrupban voltam modellként a festő-kurzuson, annyi kedves emberrel találkoztam, akik imádtak engem, olyan sok pozitív visszajelzést kaptam, nem csak a testemről, de a személyemről is, hogy tényleg megszépültem. És minél jobban szerettem magam, miközben rajzoltak engem, annál jobban szerettek ők. Sok epret ettem, és más válogatott nagyszerű fogásokat, és sütött a nap és kék volt az ég, és a 70 méteres homokfal alatt sétáltam a tengerparton, és aztán felmásztam egy hosszú falépcsőn a dűnéken, és hálás voltam, hogy élek, és hogy milyen nagyszerű is a "kapitányom", amely ide irányított engem Dánia csodálatos északi partjaira, és közben arra gondoltam, Opent majd mindeképp elhozom egyszer erre a helyre, ahhoz a falépcsőhöz, mert csodálatos a kilátás, és neki is látnia kell, és milyen jó volna megosztani vele. És akkor ott egyedül voltam, mégsem voltam egyedül. Szeretve voltam, szeretet voltam, melegség, fény és emlékezés. Volt pénzem, napsütésem, munkám, amit élveztem, férfi, akit szerethetek, akihez hűséges lehetek, akire gondolhatok, akinek mindenemet odaadhatom, minden jót és rosszat, amim van. Akivel midnent megoszthatok, félelmet, bánatot és örömöt. Volt internetem, ahol írhattam régi barátoknak, akár a világ másik végére is.
Tényleg, mindenem megvolt. Minden megadatott, amit földi paradicsomnak hívok, és akkor és ott is hálás is voltam érte. Boldog voltam.

Jó volt esténként a félhomályban a film helyett őt bámulni. Elidőzni az izmokon, a kézen, az arcon, csak nézni milyen csodálatos...és néha gyakorlatozni, ha nem is mindig sikerült, hogy magamat is így érzékeljem...

És milyen jók is azok a játékok, amikor nyugodtan belecsimpaszkodhatsz a másikba és letepered, vagy épp nem engeded felkelni, vagy amikor ő kap fel, mint szörny vagy mint tekken-karakter.
Milyen jó is macskának lenni...

Talán kóbormacskának lenni se olyan rossz...