Day 205. Crescendo

1.

Lépteid ritmusa elugró sóhaj,
várakozás.
Hallgatom, mikor jössz, merről,
s idegen vagy-e mosolyodban,
vagy önmagadat meséled-e
némaságoddal.
És meddig hallgathatlak még?
Látlak-e majd abban a messzi jövőben,
elefántcsont-tornyod vélt szabadságába
beeresztesz-e majd?
Meghalni látom ígéretek, néma szavak tengerét.
Meghalni benned,
sorvadni reményeimben.


2.

Reményeim is halandóak hát,
akárcsak magam,
de még itt vagy. Még élek.
Melletted csak a most van.
Melletted szeretem magam.
Nem kellesz: létem át- meg átszövöd,
akaratlan, hitetlen, váratlanul.
Mostomban jövőm van veled,
és másképpen minden céltalan.
Nem kellesz: elég, hogy én szeretlek,
talán jobban, mint önmagam,
talán rosszul: mint gyermekét anya,
mint fényét a gyémánt,
hangosan, némán, arctalan,
keresztfám vagy, talpfám,
részem, teremtményem.
Folytonos áhítat vagyok veled,
akkor is, ha nem jössz,
ha csak felidézlek:
van-e elrendelés, van-e végzet?
Mert ha volna, te lennél,
és szeretném, óh, úgy szeretném,
ha tenéked én.


3.

És mivé lennék,
ha most, hogy mindenem tiéd,
s amit adok, az utolsó reményem,
mivé lennék, ha elveszejtenél,
mivé, ha nem látnál Isten szemével,
ha vakká lennél fényemtől,
mondd, óh, mondd, mivé?
Ölelj, csak ölelj most,
és higgyünk rendületlen!
Némán, kéretlenül kérlek, légy szövetségesem,
ne bocsásd el kezem a rengetegben.
Látod, legmélyebb titkaim kibontom,
nincs már fedezékem,
pőreségem egyetlen erőm
és hitem és reményem:
túlságosan szeretni sosem lehet,
mert ez az egy perc,
mikor így szeretsz,
ez az egy perc: valódi életed,
s halálodkor mást nem bánnál,
csak azt, hogy
nem szerettél eleget.