visszaérkeztem Vråba. Végre van időm egyedül, kényelmesen a saját gépemen, magyar betűkészlettel írni.
Írni... sokat gondolkodtam persze, hogy is lehetett volna másképp, amíg odavoltam Dokkedalban iskolát festeni meg takarítani.
Szóval 13 nap alatt kerestem 6000 koronát, ami kétszázhúszezer forint... Hát...hol és mikor keresnék Magyarországon 13 nap alatt ennyi pénzt? Pláne iskolafestéssel. Az, mondjuk egy hónapra jelentene 12-14 ezer koronát. Vagy többet - attól függ, mennyit dolgoznék egy nap, mivel órabér... És ez aztán alja munka. Semmi diploma, semmi szerződés, semmi képesítés. Nem volt még ennyi pénzem, mióta itt vagyok. Mondjuk életemben nem is kerestem még soha ennyi pénzt én egyedül egyszeri alkalmi munkával... Vajon mennyi pénzt kapnék, ha még a kreativitásomat is használnám?
Azért a modellkedésnek pl. jobb volt az órabére, meg a munka is élvezetesebb, de mindez most teljesen mindegy. A munkának vége és van pénzem!
Ennyit a munkáról.
Ezen kívül sok minden történt bennem, mint mindig.
Kívül csak a munka, pénz, és némi Open-sztori.
Persze, én sose tudnék önszántamból nem együtt lenni vele. ...ez egy nyílt napló, úgyhogy mindent leírhatok ide. Minek is rejtenék el bármit.
Szóval, olyan érzésem van, mintha ez lenne Az Első nekem. Kapcsolatban vagyunk valakivel, akit nem mindig feltétel nélkül szeretek. Nem. Többnyire inkább lángolva, őrülten, halálosan szerelmesen. De persze ez csak egy réteg. És azon gondolkodom, így szabadjára engedni az érzéseket jó-e nekem? Persze, engedni kell őket, hadd jöjjön ki aminek ki kell jönnie - bent tartani sose egészséges. És azt sehol sem mondják, hogy az érzelmeid mesterének kell lenned. Inkáb azt mondják az egód és az elméd, a gondolataid mesterének kell lenned. Mert a gondolataid határozzák meg, miket érzel, így ha a gondolataidat tudod irányítani, akkor mindig választhatsz olyan gondolatokat, amiktől jól érzed magad.
De valahogy mégis felmerült bennem, hogy gyerekes így szabadjára engedni az érzéseket. De aztán arra gondoltam, miért lenne ez feltétlenül negatívum? Jézus is azt mondta, tanuljatok a gyermekektől. És ha jól sejtem a gyermeki őszinteségre, tisztaságra gondolt. A gyerekek nem rejtenek el semmit sem. És azt hiszem, csak a társadalom tévedése az, ami bennem is mint limitáló hit működik, hogy amikor azt mondjuk "fel kell nőni", abba az is beletartozik, hogy el kell tudni rejteni a valódi érzéseinket. Vagyis kontrollálni őket. Bőghetnénk hangosan a boltban minden egyes alkalommal, amikor látunk valami nagyszerűt, de nem tudjuk megvenni, mert nincs rá pénzünk? ...azt hiszem, a felnőttség pont abban áll, hogy bölcsebbek vagyunk annál, sem hogy beálljunk a fogyasztói társadalom birkasoraiba. Például.
Meg abban, hogy őszinték vagyunk magunkkal és másokkal... és ehhez sokszor nagyobb bátorság kell, mint gondolnánk.
Szóval végkövetkeztetésként igyekszem azt szem előtt tartani, hogy a limitáló, lekicsinylő karakteremnek ne higgyek, és hogy helyette inkább higgyem el: ilyet csak egy igazi Nő adhat, és érezhet, amit én.
Egyszer egy régi nőrajongó és egyben nőgyűlölő ismerősöm azt mondta, csak egy Nő tudja úgy odaadni magát, úgy egészen, ami annyira kell a férfiaknak... Persze, ez akár józan paraszti ész, sőt mi több, triviális is lehetne. De a mai világban, azt hiszem, nem az.
Egyébként sokat voltunk együtt Opennel, amíg iskolát festettünk, így volt időm bátorságot gyűjteni, hogy megkérdezzem tőle az engem nyomasztó kérdéseimet. Triviális ez is: minél több idő telik el, annál jobban ismerem. Viszont életemben először, ez nem ad okkot arra, hogy megunjam, vagy csalódjak benne.
És végül, azt hiszem, bölcsebb is lettem. Remélem, ez nem csak átmeneti hangulat.
Megértettem őt, és megértettem, mit tanít nekem, hogy mi a Feladat mellette. És őszintén remélem, hogy még nagyon-nagyon sokáig tanulhatok tőle. Mert ez jó.
És a többi gondolat-móka:
hogy vajon tényleg igaza van-e öreg Jules barátomnak, aki szerint az életedben jelenlévő szex és pénz vagyis az anyagi, szellemi és érzelmi jólét, bőség csupán szintjelzők. Spirituális szintjelzők. Hogy mennyire vagy összhangban a Valódi Önmagaddal.
Nomármost, akkor a korábbiakhoz képest nagyonis jól állok. Viszont ahhoz képest, ami a szívemben, a fejemben, a képzeletemben lakozik egész gyermekkrom óta - hát odaáig még mindig hosszú az út.
És ebből jön rögtön a következő kérdés, hogy de akkor merre is vezet az az út? És hogyan is?
És most e pillanatban kész válaszom csak az van, amit teljesen biztosan, szívből tudok, hogy meditálni kell és így minden erőmmel azon lenni, hogy a Forrással vagy a Valódi Önmagammal, vagy Az Áramlattal, A Flow-val, A Daoval összhangban legyek. Hogy folyton emeljem a rezgésszintem - mivel hasonló a hasonlót vonzza.
Pontosabban hasonló a hasonlónak örül...Vagyis ha képes vagyok szeretet lenni, ezzel az "érzéssel", létmóddal rezonálni, azt fogom "külső" tapasztalatként is magamhoz vonzani...És persze a hogyannal foglalkozni elvileg nem az én dolgom. Az Univerzumé.
Elvileg csak ki kell találnom, mit is szeretnék, aztán csak arra fókuszálni. Ennyi.
Plusz, mint újfent megtudtam, meditálni. Mert ha csak a tudat felszínén dolgozik az ember, az nem vezet eredményre. Vagy nem úgy, ahogy képzeljük.
De mégis, mégis a tudatosság és a gondolkodás, mint emberi vívmány, megkérdezi, és elgondolkodik. Lássuk csak. Mik a képességeim, honnan jövök, mik a vágyaim, és ezeket összegezve, mi mindennek az eredője, amit "kezdeni kellene az életemmel". Hiperérzékeny, okos, szenvedélyes (vagy ez igazából a hiperérzékenység miatt van?) - ezek a jók. Önbizalomhiányos, önbizalomhiányos, félőskislányka. Ezek a helyettesítendők, mégpedig ezekkel: magabiztos, magabiztos, szupernő.
Nade az alapképességekkel nagyjából bármilyen művészetben menő lehetnék, ha végre választanék egyet és kitanulnám. Vagy lehetnék polihisztor is, de ahhoz is tanulni kellene, meg önfejleszteni. (Apropo, akkor még egy jellemvonáspár: lusta - szorgalmatos.) Honnan jövök, milyen szülőktől, milyen környezetből, ezt most inkább nem firtatnám, már sokszor megtettem, lényeg, hogy részint ezek a körülmények vezetnek arra a vágyra, hogy anyagi függetlenség, kvázi szabadság, és hírnév, valamint a megvehtő és a nem megvehető dolgok megléte, amik boldoggá tesznek, ami tuljadonképpen már majdnem megvan...csak názőpont kérdése.
Ugyanott vagyok, mint pár hónappal ezelőtt...
Írónő? Színésznő? Festőnő? Fotós? Grafikus? Divattevező? Koreográfus? Pszichológus? Facilitátor? Tréner? New Age tanító? Énekesnő?
Vagy csak szimplán húzzak el Tibetbe, vagy Indiába tanulni?
Ja, és visszatérve arra, hogy hogyan, merre is vezet az út - azon is gondolkodtam, hogy az a fajta kreativitás, amit Openben látok (persze lefordítva az én lényemre) elveszett valahol útközben. Eldugtam, vagy nem tudom, mi történt vele. Tisztán emlékszem rá gyerekkoromból, de valahogy a zenébe nem sikerül átvinni, és mostanság már az írásba se nagyon. Mondjuk regényt sose tudtam írni. Mesét, novellát igen. Aztán maradt a leginstantabb forma: a vers. Most meg már csak napló. De végülis ugye a napló az önkonstrukció eszköze.... lényeg, hogy próbálom azért azt a kreativitást visszaszerezni. Mert ha egyszer megvolt, még most is itt kell lennie valahol... csak meg kell találnom. És ezúttal nem elemzem, hová tűnt, mikor és miért. Elég, hogy sejtem, de nem az a fontos. Hanem az, hogy kitaláljam, hogyan lehet kreativitásra gyúrni.
***
Azért, mivel napló, leírom a legújabb kétségeimet is... Kétség...
...az igazság kibírja a kételkedést. Sőt felfedezése igényli is ezt. ...Müller Péter bácsi mondja. Ezúttal hiszek neki.
Kétség és szerelem.
Tanulom a szerelmet.
Hogy lehet az, hogy nálam fordítva működik, mint másoknál? Másoknál, általában eleinte van lángolás, eleinte érzik, hogy ez a legszebb pillanat, mikor szebbnek látjuk egymást minden másnál, és csodálatosabbnak érezzük magunkat és egymást, mint amilyenek valójában vagyunnk. És aztán az idővel ez az érzés elhalványodik. A csodálatos megszokottá válik. A rajongás nyugalommá.
Nálam mégis konstans ez az érzéshalmaz, sőt, mintha növekedne. Talán pont a hiperérzékenység miatt, és mert amiről azt hittem, kinyílás, az valójában nem történt meg, csak most, vagy most egy másik szinten történik, vagy talán az a kinyílás valahogyan megtörtént, de nem önmagam felé, és a szerelmet illetően önmagam felé csak most nyílok meg?
És a kétely.
Mert a kinyílás sebezhetővé tesz. Ha mindenemet odaadom, attól nekem csak több lesz, mert maga az adás: kapás. Mert adni jó. Mert végre van valaki, akit nem csak teljes szívemmel, testemmel, lelkemmel és szerelmemmel szeretek, hanem ráadásul minden titkomat, minden sebemet, minden hibámat és minden jómat lelkébe sétálva feltárhatom, ott letehetem, és biztonságban lehetek.
De mivé lennék így pőrén, ha többé nem engedné, hogy nála időzzek?
És mivé leszek, ha én nála időzöm, de ő sosem látogat el énhozzám?
És a kétely, hogy ez a szerelem nem eredményezi-e azt, hogy szerelmem szegény céltáblája belehal a lövésekbe vagy hanyatt-homlok elmenekül a másik irányba?
Persze, minden úgy van, ahogyan lennie kell...
...zárás-képp egy idézet egy Bölcsemtől:
„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol.” (Márai Sándor: Az igazi)
...most már lassan tényleg verset kell írnom...muszáj lesz.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése