Önkéntes szívhalál

Azt hiszem, rájöttem, mit csináltam rosszul. Hogy mi okozhat sötét éjszakát. Az, hogyha bezárul a szívem. Az, hogyha meg akarom állítani magam abban, ami természetesen jönne belőlem. Az, hogyha próbálok megálljt parancsolni a szeretésnek. Az, hogy ha azt hiszem, hogy mert valaki elhagyott, elküldött, akkor az azt jelenti, hogy a szeretet áramlását a szívemben blokkolnom kell. És próbálom rendületlenül, és az egóm miatt sikerül is. Hiszek abban, amit fél-tudatosan intellektualizálok. De ez csak egy téves hit. Egy csepp sem Igaz belőle - csak gondolatok. Azok pedig változékonyak. És igen - vannak ilyen idők, mikor csőstül jönnek a negatív gondolatok - mármint az olyan gondolatok, (amiket nem minősítek és) amik nekem rossz érzést okoznak. És bár olyan mélyen ülnek, mélyen gyökereznek - mégsem Igazak. Lehetnének olyanok is, amik jó érzésekkel töltenek el - azok sem lennének semmivel sem igazabbak, mint a többi.
Intellektus, elme, fej - egó. Az egó, az én, az a speciális, egyedi és különleges nézőpont, ahonnan, mint ember nézzük a világot. Nincs két egyforma nézőpont. Csodálatos ajándék, amit mindannyian megkapunk.
De a szív - milyen messze is van a szív a fejtől ezekben az időkben.
Szóval egy tudás nem tudás, amíg a fejből a szívbe nem kerül. Amikor a fejemben van, még csak az elme átvilágító, analitikus hatalmával tudok ránézni, de élni, átérezni, használni nem tudom. De amint a szívemmel is érzem, élem, tudom - akkor az enyém.
Szóval, szív nélkül intellektualizálni - ez az, amit ha az egó tesz: szenvedés a vége. Méghozzá feneketlen. Az élet csak az egó (szív nélküli elme) számára tűnik nehéznek és szenvedéssel telinek. Mert ez a kicsi én, ami megadja az egyedi nézőpontunkat (tehát szükséges és jó), pont mivel ez a feladata, a szeparáltság és egyedüllét érzésébe taszít minket. És ezt az ént, "magunkat" próbáljuk egyre jobbá és jobbá tenni, mert azt hisszük, hogy kell, mert erre tanított meg minket a társadalom. Már két-három éves korunktól tanuljuk, hogyan feleljünk meg. Apunak, anyunak, a szomszéd néninek, a dajkának, a többi bölcsisnek, óvónéniknek, tanítónéniknek - nem csoda, hogy elveszítjük magunkat. Erre lettünk kondícionálva.
Így alakulnak ki a töredezett, és ezért vastag maszkokkal rendelkező és felfuvalkodott egóink. Magányosak, kétségbeesettek vagyunk az egónkban és folyton félünk.
De ha kinyitom a szívem, ha rájövök, hogy odakint akármi is történik, én lehetek az, aki vagyok, azokkal a gondolatokkal és érzésekkel, amik vannak nekem, úgy, "ahogy Isten megteremtett", akkor megszűnik a szenvedés. Ha elfogadom, hogy én azért vagyok pont itt és pont így, ahogy vagyok, pont most, mert az Univerzum nem lenne pont ilyen nélkülem, mert nem lennék, ha nem részesültem volna abban a kegyben, hogy lennem kell, itt és most, így, ahogy - akkor belátom, hogy megnyugodhatok és elengedhetem az összes gyeplőmet, fogódzómat, a félelmeimet és a neurózist amik szinte összetartanak, de össze is zúznak, leszorítanak, míg nem kapok levegőt. Megnyugodhatok és hátradőlhetek: nincs mitől tartanom. Valamilyen mélyebb oka van annak, hogy itt vagyok, most, és így, ilyen formában - egy általam ismeretlen ok. Mindig mondom: kicsik vagyunk ahhoz, hogy átlássuk az Univerzum összefüggéseit. Tudom, nemzedékek óta azt tanítják nekünk, hogy az okos ember elméje mindent legyőz, megteremti az embernek a kényelmet, a boldogságot, a biztonságot, a jólétet - de ez nem igaz. Az elme önmagában nem képes erre. Az elme önmagában kiaknázza és elpusztítja a Földet. Pont azért, mert nincs kapcsolatban a Szívvel. Minden ugyanaz kicsiben, mint nagyban.

Hogy jöttem rá minderre és miért?
A lépcsőházban álltam egy cigarettával a kezemben és azon tűnődtem: mi a baj? Elmormoltam egy imát is, hogy ha van valami, ami tud segíteni, kérem szépen segítsen, mert ezt már nem bírom sokáig. Ezt, hogy nehéz a szívem, nem látok értelmet se a világban, se az életemben, hogy itt ez a nyomás a gyomromban folyton, és legszívesebben összekuporodva feküdnék egész nap, és csak kilátástalan, parttalan szenvedés az egész, és már az okát sem tudom.
És ott a lépcsőn hirtelen jött egy gondolat: hát az a baj, hogy bezártam a szívem. Hogy ahogyan a helyzetet automatikusan az egómmal minősítettem, az azt eredményezte, hogy bezáródtam az elmémbe, és borzalmas gondolatvihar dörgött odabent, egyre csak dörgött és villámlott és "vert" a vihar. Vertem magamat, vagy "a világot" a gondolataimmal. Aztán próbáltam nem ezt tenni, de ilyenkor, nehéz helyzetben, még egy darabig fut az automatizmus, nehéz leállítani - azt hiszem, csak ennyi történt. (Történik.) Ezért van az, hogy reggel úgy kelek, mint egy vödör mosott fos - lelki értelemben, mint egy halálraítélt, vagy nagybeteg. Azt hiszem, ez csak a régi seb utóhatása. Persze nem tudom biztosan, de ez lehet. (Mármint az eredeti seb, a gyerekkori, az szép nagy darab, bűzölgő foscsimbók, ami jó ideig rejtve volt a lelkemben, a maszkok alatt, ami már egy éve "kint van az asztalon", és nem szép, de legalább kiszárad, és majd egyszer nem lesz büdös se, meg undorító sem, hanem csak emlékeztetni fog egy távoli dologra. De úgy látszik, most még nem száradt ki teljesen.) No és ennek a bizonyos "fosnak" az utóhatása az, hogy bizonyos szinapszisaimon bizonyos ingerület automatikusan fut még mindig egy bizonyos típusú ingerre. Na most ha lehetséges volna elkerülni az ingert - ahogy bizonyos esetekben lehetséges is, akkor ez egy megoldás volna. De mi van akkor, ha az inger belülről jön, nem kívülről. Ez az, hogy önmagunkat nem lehet félretenni. Nem lehet, hogy magammal ne találkozzam nap mint nap. Ráadásul jó időbe telt, mire rájöttem, hogy az adott inger, ami beindítja az automatizmust, belőlem jön. Szóval jó ideig ez is tudatlan volt. És akkor viszont csak egy lehetőség marad: feladni.
Mármint feladni a harcot mindennel: az érzésekkel, a gondolatokkal, a fájdalmakkal, a sebekkel, a lehetetlenségekkel, a kilátástalansággal. És akkor, egy ellazult pillanatban "meghallottam" ezt a gondolatot, pontosabban nem is gondolat volt, hanem egy gondolat-csomag: "Mi a baj? Az, hogy nem vagyok szeretetteljes. Nem szeretek. Zárva van a szívem. Ez nem én vagyok. Én nem ilyen vagyok. A természetemhez hozzá tartozik, hogy szeretek, és megbocsátok, és elfelejtek mindent, ami történt. Konkrétabban: én ez vagyok, aki sokminden más is, de egy részem ez: szeretem azt a csókát, aki lekoptatott. Na és hogy ő nem szeret? Hogy nem vagyok viszont-szeretve? És akkor mi van? Kell, hogy szeretve legyek? NEM!!! Halleluja! Nem kell hogy szeressen, nem kell, hogy itt legyen, attól én még tudom szeretni. Attól még nem kell megtagadnom magamtól, magamban azt, ami a szívem legbelső sajátja, hogy szeressem." Aztán lenéztem a mellkasom tájékára, még oda is tettem a tenyerem, és félhangosan magam elé motyogtam: "Hmpffhh. Zárva volt."
És ebből aztán következik mindenféle egyéb gondolat, hogy akkor ennek megfelelően vagyis emellett a fizikai valóságban, 3D-ben hogyan is kell eljárni (illetve nem kell, hanem üdvös, vagyis jó nekem). De azok már csak felesleges intellektualizálások megint, úgyhogy nem is fecsérlem a drága szót és időt ezekre.

Az a lényeg, hogy szeretet nélkül, anélkül, hogy a szívünk nyitva lenne, és rendeltetése szerint működne: egyáltalán semmi értelme nincs az életnek, tényleg.

So if there's ain't nobody to love - just love All! Or anybody.

De most nehezebb, mint a legutóbbi ilyen időkben - legutóbbi lélek-sötét-éjszakáján legalább mindig voltak körülöttem emberek, mindig volt kit megölelni, volt kinek adni, volt ki által kinyitni a szívem.
De tulajdonképp, ha őszintén magamba nézek: így egyedül nehezebb, de jobb.
Azt hiszem, a csecsemők ezért is vannak rám terápiás gyógyító hatással, mert egyszerűen olyan kis szeretetcsomagocskák, sugárzóak, egyszerűen nem fér beléjük a...öö...sugárzásuk, ami később visszahúzódik a megnövekedő fizikai testbe; még olyan kis kicsik olyankor, olyan képlékenyek, még nem léptek át teljesen ebbe a világba, még vannak kötelékeik oda, ahonnan jöttek... (Hú, miket írok, szinte el se gondolkodom ezen, csak jön, és nem tudom, később majd hogyan magyarázom ezt meg...) Szóval sugároznak, és nem tud az ember mást csinálni, mint kinyitni nekik a szívét. Vagy ha nem csinálom magamtól, egy idő után egyszerűen kinyílik magától. Megmozdul benne az áramlás, az élet.
Egyedül azért jobb, mert biztosabb, mert nem kellett hozzá semmiféle külső dolog, hogy a szívem feléledjen.

Szóval eddig a szívhalál állapotában voltam. Hát igen, ez az írás már nem sötét éjszaka. Remélem, nagyon-nagyon remélem, hogy kezd pirkadni. Megengedem.

______________________________

Hát ez vagyok én, ilyen, amilyen. Talán.
Végre tudok lélegezni.

Köszönöm, hogy megoszthatom.

Köszönöm, hogy újra látlak.

Köszönöm, hogy szerethetlek.


Csak egy apróbetűs megjegyzés: nem hittem, hogy az az ima, amit félig tudatlanul elmormoltam, tényleg segíteni fog és azonnal meghallgatásra talál... Még ha az egész csak az én elmém műve is... Jó tudni, hogy "kérj, és megadatik".