Még korábbra, pont az emlékeztes időszakra emlékezve meg röhög a vakbelem. (És eme két képpel emlékezem az adott időszakra - akkor készültek...) Jóízűen kacag és vastagon hahotázik. Fogja a hasát nevettében, dülöngél és rám mutogat.
"Ha-hha-hhhha! Ó, az semmi! Az még semmi se volt ehhez képest, ami most van. Te meg azt hitted, hú de mennyit tanulsz és fejlődsz!? Ha-hha-hha! Hu-hhu-húú-hááá háá.. hűűh, hah. Hát ez jóó. Hát ez nagyon jó!"
Szóval, azt hittem egy éve, pont egy éve pont a legmélyebb időkben, és aztán még januárban is, hogy hú de nehéz időszak, és mennyire sokat tanulok én most, és a végén hjajj, de bölcs leszek - aztán most meg még rosszabb, még nagyobb tanulságok, még döntőbb tudati tisztulások.
Issstenem, meddig tart ez még?! Mikor lesz már vége? Ezentúl évente ez lesz? Évente rá kell majd jönnöm, hogy a FOSGÖDÖR, amiben előző évben tartózkodtam, az semmise volt a mostanihoz képest? Hogy amikor azt hiszem, na mostmár bölcs vagyok és megtisztult, akkor rá kell jönnöm majd, hogy "Há' van itt még mit tisztulniiii". Évente rá kell majd jönnöm, hogy még mindig semmit sem tudok? Vagy legalább ne szenvednék ezektől a tisztulásoktól ennyire. Vagy nem is azoktól szenvedek, hanem csak úgy, mert ősz van? Miért ilyen nehéz ez?
És főleg miért nem tudok bízni magamban, szeretni magam?
Egy agyátállítót kérek karácsonyra. És Ríl Lávot. Nem csak idebent, hanem odakint is. Egy Igazi Férfit, igen. Akit tudok szeretni legeslegesleg, és aki engem is pont így. És aki mellet nem programozódik "vissza" az agyam, hanem úgy marad, amilyenre most kipurgálom. És akivel lehet "utazni" - mindenféle értelemben. Ja és egy egymilliós forgatást is. Vagy két ötszázezrest. Vagy három háromszázast. Vagy egy hatszázast meg két kettest. Lehetőleg még huszonnegyedike előtt.
Köszi.
Szánalmasan hangzik, ugye?
Hát ez van.
Bevállalom.
Ellenben érdekes agyi változást vettem észre: már nem ugrándozik ösztönszerűen és azonnal belül a kérdés, amikor az Igazi Férfire gondolok, hogy: "Oké-oké, de ahhoz nekem igazi nőnek kell lennem, és még nem vagyok az, vagy az vagyok? Megérdemlem? Kész vagyok rá?" ---Oké, ugrándozik, de legalább már nem azonnal, hanem kis spéttel. Tehát legalább egy kis időt eltöltöttem abban a tudatban, hogy nincs kérdés, hanem az van, amit szeretnék, mert megérdemlem.
Ez nagyon nagy szó.
Jaaaajjatyagatya, ez olyan nehéz, olyan hangyányi lépteket tesz az ember tudatváltoztatásban évek szívós munkájával.
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Üdv az Alvilágból.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése