Elmúlt még egy nap. Még egy olyan nap, amikor „nem csináltam semmit”. Egy ideje ez megy. Éjjel nem bírok elaludni, aztán nappal nem bírok időben felkelni, így marad egy délutánom és egy éjszakám. Néha főzök, és ha nagyon muszáj „kimegyek”. Ki a városba. Ma egy ügynökségnél voltam könnyű és gyors pénz reményében.
De előtte még, ahogy minden nap az utóbbi egy hónapban, felkelés után össze kellett kaparnom magam. Ma épp úgy sikerült, hogy egy barátom írt nekem egy elvelet, amire válaszoltam, és váaszolás közben pont jó felé kalandoztak a gondolataim.
Íme: „A nagy erőről, amirőr írod, hogy van bennem - hát épp ez az, hogy 27 éve hagyom elveszni napról napra... ez a dolog is része a mostani fos állapotomnak. Hogy nemtom elkezdeni az életem. Pedig annyi midnen ajándék, tehetség van bennem a Föld számára, tudom, de valahogy nem jön ki...
Tudom, minden úgy jó, ahogy van. Az életem is. És például elfogadhatnám, hogy a lét ilyen: nem biztos. Nincs biztonság. Épp ez a biztonság benne. Az egyetlen dolgo ami biztos, az az,hogy semmi sem biztos.
És igen, persze, hogy kész vagyok elengedni a sérüléseimet és újradefiniálni magam, nélkülük. Szabad lényként. Persze hogy. Nagyon szeretném.
....de most még ...nemtom..nem megy. Lenyom a fos, vagy nemtom. Kell találnom egy fogódzót magamban. Nemtom, mikor sikerül. Előbb-utóbb biztos. Előző évben ugyanez volt: október-november-december: mélypont. Januárban kezdtem feljönni. Februárban jött Eckhart Tolle és a Csend, a Létezés, és minden drámám eltávolodott tőlem és megértettem, hogy az mind csak az elmém része vagy folyománya, de az elmémnél és a gondolataimnál sokkal több vagyok, vagyis nem több, csak más, illetve a gondolataim nem is az enyémek. És most is emlékszem erre az élményre, tegnap is úgy próbáltam elaludni, hogy erre gondoltam. Próbálom figyelni a csendet, és az elme folyamatos mozgása mögött megtapasztalni a létezés nyers élményét, a Szemtanút, aki minden örömömnek és fájdalmamnak pártatlan tanúja, aki mindezeket felfogja, amiben ez megtörténik. Ami vagyok a drámák mögött. - És semmi sem jobb ettől. Az emberi lét fájdalmas. Lehetőség a karmaoldásra, azt mondják, és a világért vagyunk, mindenkiért és midnenért tesszük, és éljük, amit. De pl. Eckhart Tolle azt mondja: karma is csak addig van, amíg elhiszed.
És időnként, ha sikerül ezt az egészet elengednem, akkor meg túl könnyű a szívem - na, ebből alakulhat ki a mániákus depresszió.
Mjad csak vége lesz ennek az időszaknak valahogy és majd csak találok valami fogódzót.
Köszönöm, hogy megoszthatom!!! Tényleg.
Nah, abbahagytam a panaszkodást.
Mindjárt kiírom a falamra nagy betűkkel, hogy minden nap emlékezzek rá, rögtön, ahogy felébredek, hogy "Emlékezz rá, ki vagy valójában". Mert ez segít. Ez mindig segít. Most nem a Tanúra gondolok, a pártatlan Szemlélőra, amiben minden érzékelés és gondolat zajlik. Hanem A Tündére, mint kis szeretetcsomagra, aki érkezett 1983.október12.-én, tiszta, fénylő lény - drámák, sebek és a szomorúság ismerete nélkül, és most érettebb tudattal: aki tud olyan típusú fénylényként létezni (mint tavaly márciusban), aki egyszerű, mindig egy Benső Mosoly, és tudja, és éli azt, ami a lényeg: szeretni, szeretni, szeretni, szeretni - önmagát, mindent, mindenkit.
Amúgy egyébként az elmúlt másfél hónapban ezek váltják egymást: mikor ide költöztem a toronyszobába, október 15-én, akkor pár napig sikerült ebben a tudatállapotban tartózkodnom, aztán visszazuhantam, aztán percekre, órákra, egy-egy napra megint sikerült, de közben mindig vissza-vissza zuhantam. ...emlékszem, tavaly is így kezdődött, és rájöttem akkor, hogy lehet, hogy ez a dolgok rendje, és ha így van, elfogadom, és ha kell, hajlandó vagyok minden nap megmászni ezt a magaslatot, addig, amíg teljesen be nem gyakorlom, addig, amíg sikerül ott is maradnom. És akkor minden nap azzal kezdtem, hogy meditáltam, kiírtam a falamra egy motivációt, hogy miért kelek fel minden reggel, méghozzá időben, és minden reggel azt olvastam el először, ahogy felkeltem, és minden nap órák után vagy akár a szünetekben, ha kellett, és érezem hogy csúszok vissza, rohantam a szobámba, és meditáltam, és meghallgattam a Csendet, és iszonyat sokat voltam egyedül, mert ehhez nem kellenek emberek, sőt, inkább csak lehúznak, mindig kicsit tudtam csak "kint" lenni, aztán, ahogy telt az idő, egyre többet, és egyre kevésbé húztak le, a végén pedig helyrerántódott minden: újra " a világ tetején" voltam....persze nem teljesen így, mert akkor is voltak nehéz dolgok, de sokkal könnyebben vettem aztán az akadályokat. Alázatossá és szerénnyé váltam, elfogadóvá. Középpontosultam, és mindig középpontosítottam magam minden nehezebb helyzetben.
...pont A.J. Chirsitian mondta egyszer, hogy szerinte a megvilágosodás ilyen: káosz, szétesés, nagyon nehéz időszak, sok tanulás, de ez csak egy ideig tart, utána midnen újrarendeződik a spirituális érettségednek megfelelően, aztán úgy élsz egy darabig, és aztán újra káosz és szétesés, amiből még nagyobb szintet lépsz aztán, mint előtte valaha, és így tovább és így tovább. Azt mondta, ez a káosz-időszak ijesztő, nehéz, és sötét, de csak egy darabig tart. Amikor ezeket mondta a videóban, amit láttam róla, akkor én meg nagyon bólogattam.
Mindettől még MOST a káoszban nem könnyű. “
És most este csak bámulom az íméles levelesládámat, és nincs onlájn kontakt. Nincs sehol senki. Nincs levél sem. Üresség. Csönd. Vákuum. Egy most végzetes, szörnyű hibának tűnő lépés, vagy történés véglesedése, megszilárdulása a tér-időben. Nevezetesen annak, hogy Opennel végleg vége, tényleg, pedig ő nem dönt így. Ő nem dönt sehogysem, nekem kell döntenem, és belenyugodnom, hogy rámkényszerítették a saját döntésemet. Bele kell nyugodnom, hogy ez van most, és ha esetleg mégis győzedelmeskedik a józan esze és a szíve a világ őrülete fölött – ami benne él, akkor úgyis megtalálja majd az utat a szívemhez. Próbálok pozitív lenni, pozitív gondolatokat választani... Nehéz. És emberek közé menni sincs kedvem. Napok óta tényleg csak akkor mozdulok ki, ha nagyon muszáj, vagy akkor sem. Ezen a héten még nem voltam az egyetemen, pedig minden nap van olyan órám, amire be kell(ene) menni. Mondjuk múlt héten meg előtte végig voltam. Csak kicsit renitens volt akkor is az óralátogatásom. És jövőhéten meg referálok, és opponálok, és sokat kell olvasni és már most el kéne kezdeni de csak a szarullevés van. Hogy fogok így a társadalomfilozófiára és politikafilozófiára koncentrálni? Majd csak összeszedem magam. Hétfőtől szerdáig összesen kétszer 3 órát voltam a városban. A többi időt mindet a „toronyszobában” töltöttem...
__________________________________
Olyan nehéznek tűnik az élet. Mintha Sziszifusz király harcát kéne vívni ezzel a "napi hegymászással". Ahogy visszaolvasom magam, szinte megesik a szívem magamon. (Milyen szép is ez a magyar nyelv. Amikor ugyanis megesik a szívünk, az sokkal szebb és több, mint a sajnálat lekicsinylő és bizalmatlan, tisztelet nélküli érzése. Mert amikor megesik a szívünk, akkor, mint a "lány, aki megesett", a szívünk állapotossá válik azzal a dologgal, amin éppen megesett. Állapotossá válik, ez a kifejezés meg onnan jön, hogy áldott állapotba kerül, vagy nemmindennapiba - mindenesetre valami csodás és rendkívüli történik. Egy mag egyesül egy másik maggal, hogy végül valami csodálatosan nagyszerű és bonyolult legyen belőle.) Szóval, megesik a szívem magamon, s hogy ebből mi sül ki a végén, még nem tudni. De biztosan valami jó. "Hogy ez a lány, ez a lény itt a földön micsoda küzdelmet folytat, megfeszítve minden erejét, részesülve az emberi lét közös szenvedéséből, magára véve olyan feladatokat, és "csomagokat", amiket nehéz cipelni egy életen át, és amiktől meg kell szabadulni - és fáradhatatlanul, rendületlenül keresi a megszabadulás útját, a boldogság útját. Tiszteletre méltó dolog ez, és bárcsak segíthetnénk neki. Édes Szíve, úgy küzdesz, nap mint nap, Sziszifusznak érezve magad, és mégsem adod fel." Ezt a szívem mondja.
Egyébként ma volt egy pillanat, amikor arra eszméltem, hogy kedvelem magam. Egyszerűen kedvelem magam. Jó velem lennem. Aztán persze a dolog el is múlt, mivel gondolkodni kezdtem rajta.
Az is eszembe jutott ma, hogy mégiscsak csináltatok névjegykártyát, és vagy az lesz rajta foglalkozásként a nevem alatt, hogy "Senki", vagy az, hogy "Fénymunkás"... esetleg "Utazó" vagy netalán "Kereső"...de akkor már inkább jobb lenne a "Találó".
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Üdvözlet az Alvilágból.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése