lájf

...háth, akármilyen munkát is keres az ember, nincs könnyű dolga.

Most már két hete a "szépségiparban" próbálkozom. Persze két hét, az még semmi. Az albérlet is úgy lett, hogy egy hónapig akartam és mentem utána, és semmi se volt jó... Csakhogy az nem érintette a kis sérülékeny egómat.
A szépségipar meg érinti, mert ott kéne eladni azt, ami van.

Hát ez egyszerűen nevetséges, ezt nem hisezm el egyébként, hogy itt mi megy. Nagyon kemény világ. Egyszerűen kegyetlen. Kb. öt éve is próbálkoztam ezzel. Akkor is ugyanez volt, mint most, csak most már okosabb és bölcsebb vagyok - ettől függetlenül most is kiver a víz ezektől a dolgoktól... És azt gondolná az ember, hogy ha ő maga változik, akkor a dolgok is másképp alakulnak - de úgy látszik a szépségipar nem változik.
Ugyanaz. Akkor is ez volt, hogy mindenkinek nagyon nagy volt a szája, hogy hú, de jó arcom van, kellenék nekik - ha lenne egy valamire való portfólióm, ami már akkor is hatvanezer forintba került, most meg nyolcvanötbe. És azt mondják, az jó ár. Meg hogy van benne retus, nagyítás, "algejobbsminkes", "alegjobbsztájliszt", "alegjobbfodrász" és "alegjobbfotósokegyike". Na most nem értem. Akkor négy ember osztozik nyolcvanötezer forinton? - Mert úgy az elég kevés pénz azért a melóért - bár ez is attól függ, mennyire csinálják meg, mennyi melót fektetnek bele - biztos nem annyit, mint egy reklámfotózásba, amiért százezreket kapnak. Akkor meg viszont már nem tökmindegy, hogy jelképes összegért csinálják, vagy ingyen? Nem beszélve arról, hogy nem azért megyek modellnek, mert van felesleges százezer forintom, hanem azért, mert éppen hogy nincs, és szeretném, hogyha lenne. Szóval nem költeni megyek oda, hanem keresni. De minden helyen ezt mondják. Még most is. "Ó, nagyon jó arcod van. Kellesz. Akkor nyolcvanötezer forint lesz. Köszi." Hát én is köszi. Rohadjatok meg, ahol vagytok.
Mert oké, nem várom ingyen. Megtisztelem a "kismagyar", kapzsi, kisstílű, kcisiban gondolkodó, nagyképű fotóst azzal, hogy nem várom el tőle, hogy inygen dolgozzon nekem - de az Isten Szerelmére, azt nem lehet megoldani, hogy mondjuk az első melómból, vagy az első kettőből levonják ezt a pénzt??!! Azt nem lehet, hogy ne ilyen k∗va kicsiben gondolkozzon ez az ország, ezek az emberek?! És egy a Szépítész mondja jól, hogy "az kér pénzt, akinek nincs elég dolga". Annak meg minek fizessek, akinek nics elég dolga, és azzal van elfoglava, honnan lehet még több pénzt lehúzni a szerencsétlen flótásokról?! Nem beszélve arról, hogy akinek nincs elég dolga, az nem is leég jó. Mert nem hiszem el, hogy aki az év fotósa lett, aki úton-útfélen divatmagazinoknak fotóz és azt mondják róla, hogy hú de jó, és elvileg akkor százezreket keres, annak pont az én kis szaros pénzem számítana - az én kisemberi pénzem.
Egyszerűen tényleg el kell menni innen Magyarországról, mert nem lehet itt mit kezdeni, ilyen emberek között, akik így gondolkodnak.
Aztán vannak az ügynökségek, akik két fotó alapján azt mondják: "sajnáljuk, nem a te arcodat keressük" - nah, hát ez a legnagyobb kamu, amit valaha hallottam. A divatiparba, reklámiparba midnig kellenek új arcok. Egy fotóról, ami nem kifejezetten ilyen célra készült, nem lehet megmondani, hogy az én arcom mire jó. Mert ha még élőben megnéznek, és ezt mondják, akkor még azt mondom, oké.
De igazából ez mindegy is, mert nyilván az ilyenekkel nincs dolgom, és van még ezer másik ügynökség, ahol viszont azt mondják, hogy kellek. Nyilván az ember addig megy és megy, amíg meg nem találja a helyét. Azt ahelyet, ahová ő kell.
De azért idegesítő, ha hülyének nézik az embert, meg ha le akarják húzni.
Meg hogy jó az arcom... hát ez is pont hogy attól függ, milyen fényviszonyok között pillantanak meg először, hogy az én hormonjaim éppen hogy álnnak, meg hogy a szemlélő hormonjai hogy állnak, hogy éooen ki milyen kedvéban van, esetleg mennyire passzolnak a feromonjaink - szóval ez is iszonyat lutri...

De lehet, hogy a szerencse tényleg olyan, mint ahogy mondják, amikor azt mondják, hogy valaki "megcsinálja a szerencséjét". Hogy egyszerűen a szerencse ennyi: menni kell, menni és menni, és próbálkozni és várni, és folyamatosan akarni, nem feladni, minden követ megmozgatni - és igen, néha a kövek alatt férgeket találunk, de talán az egyik alatt épp egy növekvű fűszálat... És a huszadik felemelt kő után sem feladni, mert lehet, hogy pont a huszonegyedik lesz a szerencsénk.
Egyszerűen csak el kell hinni, hogy amit keresünk, ott van.
Nem tudok jobb példát, mint az albérletem. Nyilván egyszerűbb egy ilyen kézzel-fogható dologról elhinni, hogy valahol itt van Budapesten az a lakás, amit keresek. Egyszerűen itt kell lennie, és kész. És ezért, ezzel a hittel az ember keres és keres és keres, addig, amíg meg nem találja. Nem adtam fel félúton, és nem kötöttem kompromisszumot. Hát igen, nem-feladni is egyszerűbb ilyen dolgokban: mert lakni nyilván kell valahol, egyszerűen létszükséglet, muszáj, és nem adhatom fel félúton, hogy hát, ha nincs meg "az a lakás", amire várok, amit keresek, amit elképzeltem, akkor egye meg a fene az egészet, akkor én nekem nem is kell ez, akkor én nem fogok lakni sehol. Abbahagyom a keresést és kész.

A szerencsét meg kell csinálni.
Ahhoz, hogy az ember a megfelelő időben a megfelelő helyen legyen - egyszerűen lehetőleg mindenhol ott kell lenni. Vagy legalábbis sok helyen. Olyan sok helyen, amennyire csak lehetséges.

∗∗∗

Más.
Szintén lájf-téma.

Néha a tudatalattim olyan kedves velem. Amikor például nem rémálmokat küld, hanem csodás álmokat.
És egy jó álom bearanyozhatja az ember napját. A lelkét.
Hogy - még ha nem is volt valóságos - olyan dolgot élt át, amitől kivirágzott a lelke. Boldog volt. Ha csak álmában is. Igazán Élt - még ha csak álmában is.
De néha az álmok olyan valósághűek, mintha tényleg megtörténnének.

Én álmomban Nicolas Cage újdonsült hölgyismerőse voltam. Eddig jutottunk. Azt hiszem, valami munkaügyben találkoztunk, aztán meg menni akart valahová, és én mutattam neki az utat. Olyan voltam, amilyen vagyok. Nem voltam sem szebb, sem jobb, sem bátrabb, sem kevésbé félénk. Pont úgy voltam jó, ahogy vagyok. Igazi elégtétel volt... Aztán, miután mutattam neki az utat, pár órára elváltak útjaink, de aztán véletlen valahogy újra találkoztunk, és valami kínos szituból mentettem ki. Aztán azt mondta, hogy már épp kezdtem hiányzoni neki, milyen jó, hogy összefutottunk. Mondtam neki, hogy én is épp kezdtem hiányolni őt. Magas volt, és gyönyörű, és nagyon "jelenlevő", és kimért, de valahogy mégis nagyon kedves. Sokat mosolygott. És olyan egyszerű volt... Sallangmentes. Mintha a személyiségének minden sallangját kiélte volna a színészetben, és a való életre csak egy egyszerű, lecsupaszított Ember maradt volna. Mély, stabil, és jelenlevő. Beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy hasonlítunk egymásra abban, hogy szeretünk egyedül lenni, és csak a saját dolgainkkal bíbelődni. Csak úgy "ellenni" magunkban, mint a befőtt. Aztán jöttek valami rajongók, sok-sok ember, és el akart menekülni előlük, úgyhogy segítettem neki találni egy helyet, ahová elbújhatott. Ez a titkos valamit-együtt-csinálás összekovácsolt minket. Tudtam, hogy van felesége. De ez a tudat képtelen volt megakadályozni abban, hogy szeressem. És különben is, akkor, ha neki ez többet jelentett volna a tudatában, mint nekem, akkor nem mondta volna "úgy" azt, hogy már épp kezdtem hiányozni neki. Mert "úgy" mondta. Pontosabban nem is a hanghordozásában volt (istenem, de jó beszédhangja van!), hanem a nézésében volt valami. Valami szövetség-szerű. Mint aki tudja, hogy tudom, és nem akar "semmi rosszat", mint aki tudja, hogy szeretem, és hogy lélektestvérek vagyunk, vagy mi, és ő is így érez. ...szóval éreztem, hogy igazán kedvel. És biztonságban is éreztem magam vele.
Én akkor már majdnemhogy szerelmes voltam belé.
Az álom pedig csak eddig tarott.
...olyan volt, mintha testvér-lélekkel találkoztam volna... Nagyon jó volt.
...furák az álmok... tényleg olyan érzésem van ma, mintha tényleg találkoztam volna vele... És ezelőtt még soha nem álmodtam színésszel, vagy bármilyen híres emberrel, ha jól emlékszem...


Nicolas Cage a bizonyíték arra, hogy isten mégiscsak szereti a nőket, hogy ilyen pasikat ad nekünk nézegetni.


∗∗∗

Más, de még mindig lájf.

Mindezek után ma, amint éppen bringával haladtam úticélom, az ügynökség felé, elsuhantam Sz.T.Úr mellett, aki épp át akart kelni szintén bringával, az úttest másik oldalára. Mosolygott, és azt mondta: "Szia Tünci!". Én meg dobtam egy puszit, és suhantam tovább. Fura, hogy felbukkant, a valóságom szövetében... Éppen mielőtt összefutottunk volna, a bringán suhanva, szinte ijesztően az az érzésem támadt, mintha egy álom lenne a valóság is, mintha nem is tartoznék bele, mintha kívülálló lennék... Láttam a villamost és az embereket, éreztem és hallottam az autókat, ahogy elhúznak mellettem - de az egész olyan távoli volt. Mintha a bringámon ülve mindentől és midnekitől távol lettem volna... Nem s tudom redesen elmondani ezt az érzést, amit akkor éreztem. És utána, bumm, egyszercsak ott volt az út szélén, és mosolygott rám.
...talán földelnem kéne magam, nehogy elszálljak ebből a valóságból...

Pedig már vagy két-három hete, hogy írtam neki egy hosszú levelet arról, hogy mennyire elegem van mindabból, ami a mi kettőnk kapcsolatában volt... Mármint most emberi kapcsolatról beszélek. Hogy sokat szenvedtem miatta, és hogy abból elegem van, és hogy jelen pillnatban, a mostani tudati szintemen nem tudok jobb módszert mindazon rossznak az elkerülésére, amit vele átéltem, mint hogy kiteszem őt egy időre az életemből. Nem tudom, mennyi időre. Lehet, hogy egész életemre. Mert elegem volt abból is hogy folyton hazudtunk magunknak, hogy mi csak barátok vagyunk. És nem volt se jobbra se balra, se előre se hátra. Szóval véget vetettem az egész ügynek. Mondván, hogy az életet csak mindent vagy semmit alapon lehet játszani. Nagy harc volt bennem. Mert az elmúlt öt évben tényleg baromira sokat segített nekem, mindenhogyan, nagyon sokat köszönhetek neki, és tényleg igazán megszerettem, és fontos nekem, és törődöm vele - és hogy ha kiteszem az életemből, akkor nem fogok tudni törődni vele, de máshogy most nem megy, így éreztem, és ezért így döntöttem. Jobb lezárni a múltat végleg, és otthagyni azt, ami oda tartozik. Megírtam neki, mennyire sokat jelentett nekem, és hogy mélységesen sajnálom, hogy most nem tudok jobbat, mint amit épp teszek, hogy elengedem őt, és vissza sem nézek többé.

Tudom, az ellenállás nem segít. Ha valaminek ellenállunk, akkor pont annyira kötjük magunkhoz azt a bizonyos dolgot, mintha éppen nagyon vágynánk rá. Mert energiát adunk neki. És így se jobbra, se balra.

Szóval, úgy voltam és úgy is vagyok vele, hogy amit megírtam, megírtam, amit eldöntöttem, eldöntöttem, és úgy érzem, tényleg sikerült ezt az ügyet lezárnom.
De hát itt van.
Belemászik, beelóg a valóságomba.
Nem baj.
Azt hiszem, az én lelkiismeretem tiszta.
Bár néha gyötör egy kis bűntudat, amit aztán elhessegetek, hogy én olyan sokat köszönhetek neki, és most ez a hála? - hogy elhagyom, elengedem, mint a múltam részét, mint múltba tartozó dolgot. De nem tudhatom - én most így érzek, és az embernek jobb, ha követi az érzéseit, amit a szíve diktál - csak tudjuk is, mi is az, amit a szívünk diktál - szóval, lehet, hogy midnekttőnknek jobb így. Nem tudhatom.


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.