"Az igazi Férfi fölnéz a nőre. Nem azért, mert nő fönt van, hanem mert ez a szeretet perspektívája. Ez manapság éppúgy nem létezik, ahogy igazi férfi nincs. Villanásnyi rövid ideig tudjuk csak átélni ezt az állapotot - ha szerelmesek vagyunk.
Ez a "fölfelé nézés" persze kölcsönös. A nő, ha szeret minket: "fölnéz" ránk. Ez nem azt jelenti, hogy bármelyikünk valóban a másik fölött lenne, hanem azt, hogy a szeretet szemével így látunk. Ez egy "optikai csalódás" mégis a valóságot mutatja. Egy-egy pillanatra azt villantja fel - anélkül, hogy tudatosodna bennünk - hogy Isten lakik a másikban.
A szeretetben egymást mindig feljebb látjuk.
Véleményem szerint önmagunkat is így kellene: magamat szeretni azt jelenti, hogy van bennem Valaki, akire fölnézek és akit tisztelek.
Ez az, amit önbecsülésnek nevezünk.
A mai "demokratikus" világban ezt talán a legnehezebb megérteni, mert nálunk hiányzik a "fönt" élménye.
Pedig aki szeret, így gondolkodik!
Ez minden művészet alapja, hogy fölfelé néz, és fölemel."
És azért is imádkozom, pedig nem tudom, van-e isten, vagy efféle, s érdemes-e imádkozni, de azért imádkozom, hogy a világon minél több ember olvassa el ezt, vagy valami hasonlót.
És azért, hogy legalább egyetlen olyan férfival találkozzak ebben az életben, aki ezeket tudja a szívével is, nem csak az intellektusával - vagyis éli ezeket, és facér, és engem választ társául.
Előző életek - ha vannak egyáltalán... bizonyára voltam nő is és férfi is. Fárfiként valószínűleg elég borzasztó lehettem, valószínűleg beszálltam az emberiség nagy játszmájába, a nők lealacsonyításába - egyikünk sem maradt ki semmiből, amit mára közösen teremtettünk.
∗∗∗
Épp amikor arról kezdtem gondolkodni és írni, hogy hogyan is lehet elmagyarázni azt, hogy mi az, hogy magunkat szeretni, és azt hogyan lehet, és hogyan jó tenni - épp most találkozom ezzel a Füst Milán - irománnyal, és lám csak ő is ír erről is. És még sokkal többről.
És ahogy olvastam ezt az írást, egyszer csak éreztem, hogy sírnom kell. Pont ennél az idézetnél, amit ide emeltem. És nem tudtam sírni először, csak a gyomromban volt egy fura szorítás. A szívem elfacsarodott, de könnyem nem jött. Amíg hangot nem adtam. Akkor aztán nekieredt: zokogtam, hangosan, egyedül.
Zokogtam a testemben kulmináló elmúlt női generációkért, és az ő kínjaikért. Zokogtam a férfiak szűklátóköréért. Zokogtam a közös félre-teremtésünkért. Zokogtam, mert mióta erre vágyom, mióta erről beszélek, írok, próbálom megmagyarázni, próbálom megfejteni és átadni, milyen ez a szeretet, és hogy működik, és hogyan jó - és ezért hogyan kell(ene) - szeretni. Zokogtam, mert a világ nem hallja, és mert szinte lehetetlennek tűnik megvalósítani, mert nincs rá partner. (És aki lenne, az is elbizonytalanodik, mert elrontotta a világ...és azt hiszi, hogy mások az értékek... pedig neki ezek, csak nem képes látni magát, és elfelejti, hogy honnan jön és hová tart... létfeledés. Fogyassz, nézz tévét, drogozz, szedj gyógyszert, minden jön gombnyomásra - létfeledés. De az elménk sebeit, a világunkat, a beteg életünket nem lehet gombnyomásra meggyógyítani...) Zokogtam, mert azok a férfiak, akiket eddig szeretni próbáltam, mind "csak férfiak", és fogalmuk sincs ezekről a dolgokról, de még a közelében sincsenek. És akkor itt van ez a Füst Milán, akiről nem is tudtuk, hogy ilyen okos. És itt van a Müller Péter bácsi, aki szokott hasonlókat mondani. És azt mondják, hogy "manapság éppúgy nem létezik, ahogy igazi férfi nincs" . Ezért zokogtam. Ez a világunk egyik legnagyobb tragédiája. Ami még ennél is nagyobb baj, hogy a férfi, mint olyan, annyira önző és büszke, hogy ezt nem hajlandó belátni, és felháborodik, és fújtat, dühös, és a felpuffadt egójával azt gondolja, hogy márpedig ő aztán Férfi... Pedig az Igazi Férfi tisztában van mindezzel és hajlandó belegondolni átlátni és belátni.
Tudom, mert ismerek személyesen egyet-kettőt. A legjobb barátnéim férjeit - bár egyik kapcsolat sem működik ahhoz elég hosszú ideje, hogy megmondhatnám, valóban ilyen férfiak-e azok, akik most az eszemben vannak. Ha még tíz és húsz év múlva is a barátnőim férjei lesznek, és még mindig működni fog a szeretet-kapcsolat, akkor majd aláírom, hogy valóban ilyen igazi férfiak ők. Szám szerint két és fél ilyen igazi férfit ismerek. (A fél csak azért fél, mert csak félig ismerem, és csak sejtem, hogy ilyen lehet...) Mindenesetre most ilyen igazi férfiaknak tűnnek az említettek. De rajtuk kívül csak betegséget (érzelmi betegséget) és szenvedést és sötétséget, félelmet, dühöt látok a mai férfiakban. (Biztosan megérdemlem, valamelyik előző életem miatt, hogy ezt kell látnom. De az igaz, hogy tíz éve csak ezt látom - és elég sok tapasztalatom van... Bár ne így lenne... ) Igazából megértem őket, persze. Nem lehet könnyű nekik ezt a terhet tudat alatt cipelni... Mert legbelül, titokban tudják, hogy baj van, hogy az igazi természetük nem ilyen...
Persze a nőkkel is baj van. De mennyire igazságtalan volt a nőkkel a világ... A nőkkel az a baj, hogy épp emiatt az elnyomás, és átformálás miatt fogalmuk sincs róla, mi az, hogy Nő. Fogalmunk sincs róla.
Én is még csak kezdem kapiskálni... Pont a napokban villant a fejembe egy kép, hogy Női mivoltomat eddig mennyire félredefiniáltam belsőleg. Pontosabban a kislányból (aki képileg kisebb, mint egy férfi) nő akartam lenni, aki egyenrangú. De a napokban rá kellt jönnöm, hogy ez kevés. Ez nem igaz kép. Mert, ahogy Füst Milán is mondja: fel kell néznem magamra. Ezt még soha nem tettem meg azelőtt. És az elmúlt pár napban jött egy belső kép, amire rácsodálkoztam: hogy nem egyenlőségről (képileg egy magasságról és mellérendeltségről) van itt szó. Nem. Hanem arról, hogy a Nő: Királynő. A férfi pedig a szoknyája szegélyéig ér. És az is eszembe jutott akkor: "Esküszöm ez kell a férfiaknak. Amint így kezdem érezni magam, és így kezdek tekinteni magamra, ezek térdre rogynak, és imákat mormolnak el a testem temploma előtt, de ilyenkor, természetükből adódóan a lelkem templomáról fogalmuk sincs, sőt, fel sem érhetik." Pedig az igazi férfi ezt si látja, meg az embert is. Azt is látja, a szolgálat: odaadás - az férfierény. Azt is látja, hogy ez a szolgálat, ez a "felnézés", az, hogy a nő neki Királynő, ez pont az, ami őt férfivá teszi. A királynő pedig nem egy vicsorgó, kemény óriás. Hanem pont az, ami a jó Uralkodót jellemzi: tisztában van vele, hogy élete örök szolgálat - ez adja a nagyságát, nem az egója. A benne rejlő befogadó, alázatos, "yin" erő adja az ő nagyságát. A Pallas Athéné, a Héra, az Artemisz, az Aphrodité, a Múzsa stb, stb. A bölcs, az erős, a meghódíthatatlan sportos vagány, a leggyönyörűbb Istennő, az ihletadó. Ez mind a nő. Minden nő. Egyszerre. És nem csak az kell, hogy a nők lássák ezt végre magukban, és éljék is, hanem az is nagyon kell, hogy a férfiak hajlandóak legyenek látni ezt a nőkben. És főleg, hogy egy férfi, egy nőben képes legyen látni mindezt - ami persze csak akkorlehet, ha a nő is látja magában, de a férfinak is hajlandónak kell lenni arra, hogy akarja is látni.
(A tüzet szítani kell. Ahhoz meg érteni kell egyet s mást, no meg gyakorolni. És ha a lelkemben kialszik a tűz, nem lesz erőm felállni, és szítani még egy másikat is. Magammal kezdődik minden.)
Csak őszintén: attól félek, ha egy nő ezt bevállalja, az ijesztő a férfiatlan férfiaknak - nem tudnak vele mit kezdeni. Túl sok nekik.
És a nők nem élik ezeket az arcaikat, mert ha igen, akkor egyedül maradnak, mert évezredeken át csökevényesítették A Nőt a férfiak.
Csoda, hogy a századfordulón túl sok lett a dühös nő? A feministák, akiktől az isten mentse meg mind a férfi, mind a női világot? Szerintem nem csoda, hanem törvényszerű.
Ideje felébrednünk.
És én továbbra is imádkozom... hogy olyanná váljak belül, amilyen tükröződést látni kívánok a világomban.
Szerencsés vagyok, hogy ismerek egy-két Igazi Nőt - mert van kiktől tanulnom. (Legmélyebb hála a a legmagasságosabbnak: nem kell Sz.T.Úrra hagyatkoznom ebben...) És szerencsés vagyok, hogy ismerek egy-két igazi férfit - mert ez azt jelenti: van remény...
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése