Felismerés

Ma ért egy felismerés, ami talán átütőbb, mint az eddigiek, talán a valóságtól elrugaszkodottabb... nem tudom, csak átvillant a tudatomon.

Így a lélek sötét éjszakájának vége felé, amikor kezdek újra "felfényleni", fényesebben, mint eddig (tudtam, hogy ez lesz) - egy mélyebb összefüggést érzek az életem dolgai mögött.
Mármost HA tényleg igaz az, hogy most felfényesedek, és tényleg igaz az, hogy most jobban kezdek bízni magamban, mint eddig bármikor, hogy jobban érzékelem az esseznciámat, mint eddig bármikor - mert átkeltem a saját sötétségemen, az alvilágom rémségein, és onnan (magamból) egy csomó fájó, romlott, rohadt, elavult dolgot kidobáltam, megtisztítottam, mintegy kidobtam a hajóról egy csomó felesleges súlyt és ballaszt-anyagot - szóval ha ez tényleg így van, és nem csak időleges magam iránti lelkesedésen esek át, ami idővel majd lelohad, mint eddig - és nagyon szeretném, hogy ez az "esszecia-érzékelés" most már maradjon és ne lohadjon le, hogy ne veszítsem el a fényemet,
akkor - visszanézve az egész eddigi életem történetére, tisztán látva a dolgokat -
azt a következtetést kell levonnom,

hogy ez a sok trutyi, szenvedés, fájdalom, sérülés, amitől eddig nem tudtam élni az életemet, mert nem tudtam a mibenlétükről,

valójában mind az én legnagyobb javamra és épülésemre szolgált egy tágabb összefüggésben.
A tágabb összefüggés alatt azt értem, hogy elfogadok egy olyan feltevést - hangsúlyozom: nem hitet, tényt, nem valóságot, hanem csakis feltevést - , hogy esetleg "az élet", a "szellem megnyilvánulásának léte" több, mint egy emberöltő. (Figyeljük meg itt, hogy nem mondom azt, hogy több élet van, sem azt, hogy több emberi életet leélhet egy adott individuális (vagyis a nagy egészről leszakadt) szellem/lélek/tudatosság, nem mondom, hogy van "lélekvándorlás", és azt sem mondom, hogy esetleg vannak másik dimenziók, amelyek magas tudatossággal rendelkező lények számára átjárhatók, és amelyek más minőségűek, mint ez a fizikai 3D-s hús-vér, anyagi, lassú rezgésű dimenzió. Azt sem mondom továbbá, hogy csakis ez a 3D-s anyagi dimenzió vagy világ létezik. Én ebben tehát nem kívánok állást foglalni, hogy van-e Egy Igazság, hogy van e a Valóság Teljességének olyan szerkezete, ami a hétköznapi elme/tudat számára megismerhető vagy nemmegismerhető - csupán a kísérlet kedvéért elfogadom azt a feltevést, hogy a tudat megnyilvánulása (ami esetemben nem más, mint az az emberi lény, akit 1983.október 12.-én Sz.T.M. mongramú névvel ruháztak fel a földi tartózkodására - tehát, hogy eme megnyilvánulás, eme tudat, eme "létecske") esetleg több, mint egy emberöltőnyi fizikai 3D-s élet.)

Tehát ebben a lehetséges tágabb összefüggésből tekintve az eddigi életemre,
minden, ami történt, amit kaptam, amit átéltem jól-rosszul, tudattalanul, sötétségben, elszenvedőként,
valójában a javamat szolgálta,
méghozzá úgy, hogy ez az eddigi életem - ez a szenvedéstörténet - nem más volt,
mint csupán egy jól (sőt, brilliánsan) kiporciózott ugródeszka.
Avagy másik képpel élve: éppen pontosan elég teher a pálmának, ahhoz, hogy hatalmasabbra nőjön, mint ahogy azt érintetlen természete diktálná.

Egy pont elég vastag, elég dinamikus, pont alkalmas összetételű és anyagú (tudati, vagy szellemi vagy lelki) ugródeszka, melyről a legnagyobb erőbefektetéssel elrugaszkodva a lehető legnagyobb (tudati vagy szellemi vagy lelki) ugrást hajthatok végre ebben a megnyilvánulásban ( amelyet úgy neveznek: emberi élet, fizikai 3D-s létformában a Föld nevű bolygón egy szén alapú életforma húsruháját használva templomként és lakóhelyként erre az emberöltőnyi időre).

Elég bonyolult így szavakba tuszkolva ez a gondolatcsomag, ez a "tudati percepció". De belülről, amikor még nem volt szavakba öntve, csak egy tudati, belső percepció volt, akkor nagyon egyszerűnek és átütőnek érződött.

Egy hatalmas átvilágító "meglátás"-élmény volt csupán.

(És talán segítit a megértést, hogyha elárulom, mi váltotta ki ezt a felismerést. Kaptam Opentől egy levelet, aminek egy részről örültem. Örültem, hogy ír nekem, hogy nem burkolózik hallgatásba, hogy kommunikál, hogy végre van érintkezési felület. Másrészről viszont kicsit elszomorított a dolog:
annak alapján, amit ír, nem tudom, megítélni, vajon érti-e, eljutott-e hozzá bármi is abból, amiket írtam neki a sok hosszú levélben,
amik a "lélek sötét éjszakája", az alvilági kiruccanásom során keletkeztek, amiben őt, mint tükröt vittem magammal, tükörként tartottam a szívemben, mert a Sors őt rendelte nekem, hogy benne, létében, az életében és a személyiségében meglássam végre magam: minden eddiginél élesebben és tisztábban. És ezért is küldtem el neki a leveleket, mert olyan sokat tanultam az ő tükréből, mert teljesen érdekfeszítőnek és szinte mulatságosnak találtam, hogy annak ellenére, hogy a világot teljesen különböző módon tapasztaljuk, és teljesen különböző dolgok történtek velünk eddigi életünkben és főleg a gyerekkorunkban, mégis a hatás, ami lecsapódott rajtunk, lényegét tekintve ugyanaz volt. És ezért azt hittem, ő is talán át tudja élni velem ezket a felismeréseket, vagy legalább megért belőle bizonyos dolgokat.

De mintha túl elfoglalt lenne ahhoz, hogy belém-érezzen, hogy legalább az értelmével - ha nem is a szívével - megértse a felismeréseket, amik véleményem szerint neki is hasznosak lehetnek.
De persze, igaz, ami igaz, talán megint ifjú és bohó voltam, hogy ezt hittem. Mert bizony, legtöbb esetben az embereknek hiába mondják. Legtöbb esetben az emberek csak akkor fogadnak el igaznak valamit, csak akkor értenek meg valamit magukkal kapcsolatban, ha ők maguk jönnek rá.
És ha neki nincs igénye arra, hogy rájöjjön hogy ő maga hogyan s mint működik, (mert nincs meg az igénye arra, hogy valóban tudni szeretné, hogy hogyan élhetne minőségileg sokkal jobb életet), akkor bárki mondhat bármit.
Mégis azért döntöttem a megosztás mellett, mert egyrészt ő az, aki mindezt kiváltotta, nélküle nem ment volna, másrészt pedig, mert velem emgtörtént párszor, hogy tudtam egy nálam bölcsebb emberről, hogy ő lát bizonyos dolgokat rólam, de nem osztja meg velem, pont abból a megfontolásból, hogy majd én rájövök magamnak, magamtól, ha szükséges lesz és ha eljön az ideje, és abból a másik megfontolásból, hogy mi van ha ő téved, és nem jól látja azt a dolgot velem kapcsolatban, és lehet, hogy ha elmondja nekem, én elhiszem, és soha nem jövök rá a valódi okra, ami bennem rejlik. De én minden ilyen alkalommal nagyon vágytam rá, hogy nekem elmondják, hogy egy kicsit segítsenek, hogy legalább merre induljak az útvesztőmben, hogy mi miért történik bennem. No, most erre emlékezvén magam is teljesen elbizonytalanodtam, jól döntöttem-e, hogy segíteni próbáltam neki azona a módon, ahogyan.
De biztos minden úgy van jól, ahogyan van.

És azért nem vagyok benne biztos, hogy eljutott hozzá (a szívéhez) bármi is abból, amit írtam neki, mert egyrészt zárva tartja a szívét (bár korántsem annyira, mint régen), másrészt meg, amit most írt: ...mintha még mindig és folyton újrateremtené magának a helyzetet, hogy ne legyen ideje ezekkel a dolgokkal foglalkozni, hogy annyira sok dolga legyen, hogy csak túlélni maradjon energiája.
De lehet, hogy nem jól érzem, nem jól látom, és lehet, hogy ez most csak szimpln neki is egy ilyen "lélek sötét éjszakája", és majd jönnek fényesebb idők... csak attól félek - na ez az, amit nem csak hogy leírni, de gondolni sem szabad, hogy mitől félünk. Nem érdemes.
Inkább leírom, mit remélek. Törekedvén a világosság felé, a lelki könnyűség és középpontosság felé.

Remélem, hogy nagyon hamar az ő terhe (is) túl nagy lesz számára, és ezért egyszerűen kénytelen lesz magába nézni. Mert amikor a teher túl naggyá válik, akkor jöna legnagyobb káosz, a legnagyobb sötétség, és kétségbeesés, talajvesztés - de bizony ez a "megsötétedés" kell a "megvilágosodáshoz". A káosz az, ami arra kényszeríti az embert, hogy leüljön végre a lelkének egy zugába, bármilyen sötét vagy elveszett helynek is tűnjön az, és megpróbálja felfogni a káosz keletkezésének okát, és szép lassan a káoszból új rendet teremtsen, amely minden eddiginél világosabb.
Azért remélem ezt, mert most, úgy tűnik, csak ugyanaz a lehúzó erő érvényesül benne, ami eddig is többé-kevésbé.

De talán ez nem az én dolgom.
Nekem eddig még nem adtak felhatalmazást arra, hogy bárkit is felébresszek. No persze: ha még magamat is épp hogy csak költögetem, hogy is lehetne... Amúgy meg, amint az ember "felfénylik", a fénye másokat is elkezd birizgálni, mint amikor reggel besüt a nap az alvó ember arcába. Persze, nem biztos, hogy valaha is ilyenné válok, nem biztos, hogy ez a küldetésem, vagy a sorsom, sőt, az sem biztos, hogy már most is nem vagyok-e olyan.

Hálásan köszönöm, hogy megoszthattam.

Apropó hála: talán életemben először ma hálát adtam azért a sok adományért és tehetségért, amit kaptam, amivel rendelkezem, és amikben eddig més sohasem bíztam eléggé, és ma először abban kételkedtem, jogom volt-e valah nem bízni abban, amit Isten, vagy a Sors, vagy az Univerzum, vagy nevezzük bárhogy az Izét - jogom volt-e valah nem bízni ezer százalékig abban, amit az Izé adott nekem. Vagyis jogom volt-e valaha nem-hinni abban, ami vagyok?
.....

Hálásan köszönöm, mindazt, amivel rendelekzem kívül és belül,
és hogy megoszthatom.

Viszlát.

Szeretlek.