A lélek sötét éjszakája 9.

10 volt eddig a legtöbb nyilvános rendszeres olvasóm. Hát, most már kilenc. Ez se tesz jót, bár a kilenc mineképpen több, mint a nyolc, ami sokáig szilárdan tartotta magát, és persze annak a kilencnek végtelenül örülök, még ha nem is olvasnak mindig, akkor is. ...Úgy látszik, be lehet sokallni. Megértem. El lehet képzelni, nekem mennyire elegem van ebből a fosból.

De szeretetet mindig lehet találni. És néha még mindig meglepődöm, hogy olyan helyeken, ahol legkevésbé várná az ember. Visszanézve régi képeket, és átértékelve dolgokat. "Ha akkor tudtam volna!" De nem tudtam. Sokszor az "egyszerű" emberek útján mutatkozik meg legegyszerűebben és ezért egészen nyilvánvalóan. És ha legalább emlékezik az ember a szeretetre, már egy kicsit jobb.

...közben az jut eszembe, mit tehetnék magamért, hogy jobban érezzem magam? Ha elutaznék, jobb lenne? Vagy Új Zéland partjait is ilyen keserűen nézném?
Hát, ha ilyen fájdalomgombolyag vagyok, meg se érdemlem, hogy lássam mindazt, amit valaha látni szerettem volna... Mert rajtam múlik, én vagyok a felelős érte.
És közben nem csak ezért van lelkiismeretfurdalásom, hanem azért is, mert ezt ilyen hosszasan le is írom, ki is fejtem, mígnem egy-egy kevésbé kitartó vagy kevésbé türelmes olvasó lelép...
Én érzem, hogy nincs miért élnem, miközben mások esetleg halálos betegek, éheznek, vagy természeti katasztrófa vitte el a lakhelyüket. A hiánytudatos jóléti társadalom gyermeke vagyok ízig-vérig.
Mondjuk lelkiismeretfurdalás helyett - ami megintcsak annak a jele, hogy kemény vagyok magamhoz - inkább például lehetnék megértő, elnéző, kedves, együttérző és szeretetteljes magammal.
Már a testi kontaktus sem hiányzik, sőt felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy esetleg tetszenék valakinek és ezt ki is fejezné. (Tegnap az ügynökségre csinosan kellett menni, és dühös voltam nagyon a pasikra, akik bámultak, meg rámköszöntek egy-egy kaján sziával. Hétvégén a karaoki bárban meg a fenekemre csapott egy vén hatvanéves f∗sz és akkor is nagyon dühös voltam. Mert ha ez egy fiatal csávó, akkor nagyon csúnyán elküldöm az anyjába, de egy hatvanévessel mit csináljak? És nem vagyok köteles ezt eltűrni soha senkitől sem, főleg nem idegenektől. A szar helyek legszarabbikában, ahová csak a baráti óhaj miatt keveredtem, a Morrisons tömegében meg szintén fogdostak, pedig nem voltam kihívó meg semmi. Mondjuk akkor elég volt egyetlen mozdulat, hogy értsen belőle a bunkó. )
Sajnálom emberek, meg akarok halni.
Nem kell aggódni, nem fogok, mert ahhoz túl gyáva vagyok, vagy túl reménykedő. Eddig is (tavaly is) túléltem, most is túl fogom.

∗∗∗

És itt ez a gondolat: bármi is történt a múltban, már vége. Nem tudom annyira rosszul érezni magam, hogy bármit is megváltoztassak. De mi van, ha még mindig vannak feldolgozatlan ügyeim, olyanok, amikről nem akarok vagy nem tudok tudomást venni, amikre nem akarok emlékezni? Mert a feldolgozatlan ügyeket előbb-utóbb fel kell dolgozni. Mert oké, hogy az ember adott életkora sajátos szellemi-lelki fejlettségi szintjén valamit nem tud feldolgozni, mert nem érti, mert nincsenek hozzá eszközei. Mondjuk nem tanult meg gyászolni - veszteni, sírni, és továbbmenni. Előbb-utóbb megkell tanulni, méghozzá akkor, amikor az ember eléggé fejlett szellemileg-lelkileg ahhoz, hogy elbírja ennek a súlyát - akármekkora veszteségről legyen is szó. Ez az élet rendje.
Steve Smith szerint is. "Apa, erről szól az élet! Veszteni, sírni és továbbmenni." De nem tudunk tovább menni, ha nem sírunk. Nem tudunk veszteni sem. A felpuffadt egóink miatt. A téves önazonosságaink miatt. Már itt megbukik a továbbmenés lehetősége. Pedig az élet ilyen: van, hogy dolgok jönnek hozzánk és van, hogy eltávoznak tőlünk. Ez az élet rendje. Tudnunk kell elengedni. Illetve nem kell, hanem választhatjuk azt, hogy képesek vagyunk elengedni, és akkor szabadabbak és boldogabbak leszünk.


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.