Nem tudok elaludni rendesen napok óta. Reggel arra ébredek, hogy valami nyomás van a gyomromban, és hogy az élet nem szép, hanem nehéz. Mindig arra gondolok, akármi is ez, már éppen elmúlóban van. Nem tudom, hol a vége, de majd egyszer elmúlik. Nem találom magam. És az is eszembe jut időről időre, hogy minden csak fókusz kérdése.
Az emberek félnek szeretni. Most éppen már én is félek szeretni. Félek kinyitni a szívem valaki másnak – lehet, hogy ez azt jelenti, hogy ez a valaki más nem az, akinek ki kellene nyitnom. Abban bízom, ha eljön az a valaki, akkor nem fogom tudni visszatartani az érzéseimet. Vagy ha felkészültem rá. De most, félek, és ezt látom tükröződni másokban.
________________________________
Napok óta a „lélek sötét éjszakáját” élem. Az az időszak, amikor az ember kénytelen alámerülni saját alvilágába, és ott a sötét fellegeket tüzetesen szemügyre venni. És tudom, hogy eljön majd a pillanat, amikor végre felemelhetem a tekintetem. Most is tudom, hogy a felhők felett, odafent kék az ég. De a „tekintetemet” (lelki szemem) még nem tudom odafordítani, még nemt udok szállni, pedig szeretnék. De az élet ilyen: fent és lent és fent és lent és fent.... mint egy hullámvasút.
És ha nem gondolom ezeket végig, és nem írom le, akkor itt van a nyomás a gyomromban és sehogy se jó.
Köszönöm, hogy megoszthatom.
Ha tudnám most szeretni magam, azt írhatnám: szeretlek.
De túlságosan lent vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése