I feel another inner fight coming up on me...
...véletlen szembe jött velem a múltam - nem oly régmúlt... egy bizonyos magyar zenekart akartam hallani a youtube-on, erre az ajánlóban felbukkant egy másik.
És végre elég bátornak éreztem magam, hogy szembenézzek a valósággal. Eddig nem mertem hallgatni, se látni őket - féltem, mit éreznék.
Háth...jogosan féltem.
Ez is feldolgozatlanul volt bennem.
Hát, úgy látszik, ez az időszak ilyen: minden rég őrizgetett fos felszínre tör a lelkünk mélyéről.
Ezzel is le kell hát számolnom.
...nézem az énekesnőt, és arra gondolok: ez én is lehetnék. De nem vagyok. És összeszorul a gyomrom, a szívem. Nem volt bennem elég ahhoz, hogy odáig jussak, ahol most ő van. Énekli a számokat a TV-ben, a Gödörben és mindenhol; a számokat, amiket úgy szerettem.
Hát igen, veszítettem, és nem sírtam. És ezért nem is mentem tovább.
Sosem sírtam.
Pedig a mai napig azt gondolom - talán épp ez a baj - hogy az volt életem nagy lehetősége, és én futni hagytam - bár nem teljesen önhibámból -, de az tény, hogy akkoriban még nem voltam ilyesmire felkészülve sem lelkileg, sem szellemileg, sem technikailag. És ez a három szorosan összefügg...
Ennek már vagy négy-öt éve.
Azóta néha elmormoltam egy-egy imát, hogy Istenem, ha létezel, csak még egy ilyen esélyt adj, most már talán megértem rá. De akkoriban miért kaptam ezt a lehetőséget, ha nem voltam kész rá. Bár tpasztalatnak nagyon jó volt, sőt, több mint jó.
Igen, tekinthetném ezt úgy is, hogy nem vesztettem semmit, hanem nyertem nagyon sok kiváló tapasztalatot.
De ha a puszta tényeket nézem: elküldtek, mert nem voltam elég jó.
Na és, hányszor megesik ez az emberekkel életük során? A lényeg csak az, hogy ne adjuk fel soha.
Én pedig félhittel haladtam eddig a zene útján. Letettem néhány dalt az asztalra. Sokat tanultam. Nem tudom, mire elég az, amit tanultam. De idén (2010) tavasszal már lemondtam arról, hogy valaha tényleg énekesnő leszek, aki ezzel keresi a kenyerét. Lemondtam, mert úgy éreztem, már mióta teszek érte, kepesztetek és a lehetőség csak nem jön, és nem jutok sehova. Az asztalfióknak írtam a számaimat. A producer csak nem jött. Az emberek, akikel dolgozhattam volna, csak nem jöttek, az ismerősök és a kapcsolatok afelé, hogy ebből tényleg legyen valami, csak nem jöttek. Hát, gondoltam, jobb, ha belenyugszom, hogy a Sors mást rendelt nekem. És nem akarom többé egóból eldönteni, hogy mi a dolgom ezen a Földön.
Sokáig úgy éreztem: ezen a világon csak pár dologért érdemes élni, az egyik ilyen: a zene. Olyannyira, hogy ha másért nem is, de a zenéért mindenképpen érdemes hús-vér ruhát ölteni. A jó zenéért persze. A zene csodálatos. Ennél többet nem mondhatok az ügyben.
Jó lett volna énekesnővé válni, méghozzá cool énekesnővé. Nem mondom, hogy "jó", mert a "cool" az több, más, mint egy simán "jó énekesnő". De idén tavasszal úgy döntöttem, elengedem ezt a dolgot.
Aztán halálradolgoztam magam a nyáron, időm se volt gondolkodni se. És ősszel elkezdett borzalmasan hiányozni a zenélés, a éneklés.
Tettem ezügyben ezt-azt. Most "dolgozom" egyen - s máson. ...még nem tudom, miből mi lesz, mi lesz a vége. Vagyes érzéseim vannak a jelenlegi tényállásokkal zenefronton.
Visszatérve az eredeti nyomvonalra, szembejött a zenei múltam legfájóbb pontja. És azt gondoltam, ez a legjobb - mármint legnekemvalóbb zene, amivel valaha lehetőségem volt testközelből ismerkedni. És hogy nem lesz még egy ilyen lehetőségem. Hogy elszalasztottam. Persze ez nem igaz. Lehetőségek midnig adódnak. A világ nem is szól másról, mint lehetőségekről: kvantumszinten nem is létezik más, csakis lehetőségek - és ott minden azzá válik, amit várunk tőle...
Aztán mondom magamnak, hogy semmi sem jobb vagy rosszabb, mint valami más. És a dolgok azzá válnak, amit kihozunk belőlük... Hogy egy dologból, ami elsőre talán nem tűnik olyan átütő erejűnek, mint egy másik, ha hozzáférek, én még azzá tehetem - azáltal, hogy hiszek benne. Kérdés, hogy ha a dolog a fizikai világban a fizikai érzékszerveim számára nem tűnik olyannak, mint ami engem beindít - hogyan higgyek benne?
Azt hiszem, most mégis meg kell ezt végre valahára gyászolnom. Szembe kell vele néznem. El kell imsernem magam előtt, valójában mennyire fájt ez. Egy újabb visszautasítás. ...lehetséges volna, hogy azért nem jutok újra ilyen lehetőséghez, mert eleve félek az újabb visszautasítástól, és ezért olyan dolgokat vonzok be, amik csak ilyen langyik? Mármint engem nem fűtenek belülről, hanem cak ímmel-ámmal? Nehogy megint veszítenem kelljen?
...emlékszem, amikor Amerikából hazajöttem, az az akarás friss volt és életerős. És az a zenekar megtalált engem. Ez a mostani akarás meg már sok csalódáson van túl. Ez az akarás már nem friss, nem hittel teli, nem életerős. Akkor szívből jött, hittel, félelem nélkül. Most letompítja a félelmem, a múltbeli csalódásom emléke, a traumám, a sérülés, amit még nem dolgoztam fel.
És van bennem egy rész, aki hisztis-kétségbeesetten kiabálja: "Senki vagyok, semmi! Egy nagy rakás semmi!" Mert semmi sem sikerül, nem jutok sehová, nem jutok előre.
Feladom, vagy kitartok?
Feladtam, de végül nem tudtam feladni. Ezt nem. A zene a részem. Bár zenélni akkor is zenélhet az ember, ha közben sztyuárdessz, vagy modell, vagy festő, vagy színész....Bár utóbbi kettőbe azért elég kreativitás kell ahoz, hogy egy emberből kivegyen mindent, és ettől jól érezze magát.
Jó ez a szembenézés. Tisztul tőle az ember.
Minden rendben lesz.
És főleg: volt már nagyobb bajom az életben... ...talán van is...
Summa summárum, problémáink
jelentős részét a gondolataink okozzák. Egy (vagy több) rossz érzéssel eltöltő gondolat elég a rosszkedvhez, s hogy úgy érezzem, van problémám. És amint elfelejtem azt a gondolatot, már meg is találtam a békémet. Így, ha pozitív gondolatokat választok, nem csak hogy jobb kedvem lesz, de az életem is jobb lesz. Habár, a lényeg méiscsak az, hogy hagyjuk, hogy a gondolataink olyanok legyenek, amilyenek. Ez is az önelfogadás része, és ha semmi ellen nem harcoulnk vagy hadakozunk - semmilyen gondolatunk, vagy érzésünk ellen - akkor szépen elmúlnak, mert a gondolatok és érzések ilyenek: jönnek és mennek. Ha hadakozunk vele, ha elítéljük (ítéletet adunk neki), hogy jó, vagy rossz, vagy bármi efféle, akkor hozzánk ragad, pontosabban hozzáragasztjuk magunkat, azáltal, hogy figyelünk rá és energiát adunk neki. De ha hagyjuk, hogy jöjjön és menjen - szabadok vagyunk.Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése