Bizonyos dolgok szépen kikristályosodnak és megértéssé válnak. Szomorú felismerések... Hogy mindannyiszor, amikor azt hittem, tisztán és igazán szeretek valakit – nem szerettem tisztán és igazán. Egy hazugság volt, amit nem láthattam. És tudom, hogy a tőlem telhető legtöbbet adtam. Annyira jól szerettem, amennyire csak tőlem tellett.
Open az eddigi legnagyobb tanítómesterem. És ahogy az idő múlik, és egyre több dolgot értek meg általa: egyre jobban szeretem. Más szinten, más minőségben, mint eddig, és úgy hiszem, jobban, tisztábban és őszintébben, mint valaha ezelőtt. És egy bizonyos szinten borzasztó fizikailag tőle elválasztva létezni, egy másik szinten meg tudom, hogy még mindig fennáll a kapcsolódás a legmélyebb részünk között.
(Mert a napnál is világosabb, hogy miért tükrözi nekem azt, amit nagyon nem akartam észrevenni magamban, és ami úgy idegesített benne... Becsaptam magam. Nagyon sikeresen becsaptam magam azzal, hogy végeztem a múlttal. Nem. Csak úgy csináltam, mint aki, de valóban vágni sose volt merszem. Ez sem hiba, csak így van és kész. Ez volt a tőlem telhető legjobb taktika. Együttérzek magammal ezt illetően. A legkevesebb fájdalom útján jártam. Ez rendben van. Ettől persze még borzalmasan megbántam a dolgot, bár nem tudtam róla, mit teszek. „Kérlek Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek.” Ritkán látom át ennyire tisztán, fényesen és mélységében ennek a mondatnak az értelmét, mint most. Nem tudtam, tényleg, valóban, őszintén nem tudtam mit cselekszem. És Sz.T.Urat sem tudtam soha igazán szeretni. Mert vártam, hogy adjon, elé is kiraktam a kislányt, de beleütköztem. Őt nem tudtam megetetni vele. Mindenki mást igen, de őt nem. Ez részéről igaz szeretet. És amit Open iránt érzek: igazi hála, és talán igazi szeretet. Legalábbis igazibb, mint eddig. De lehet, hogy csak hála. És az is lehet, hogy csak döntés kérdése. Mert mindenkit lehet szeretni. )
Köszönöm, hogy megoszthatom.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése