12:38 – felkeltem.
Persze mivel mással kezdené az ember a napot, mint gondolkodással.
Először az jutott eszembe, már egy jó ideje csak a belső út huppanóit írom ide a blogomba, a külső kalandokat teljesen kifelejtem. Ez jó tanulság nekem: túlságosan a belsőre koncentrálok. Pedig odakint is történnek érdekes dolgok.
...előző félévben talán pont ezért voltam olyan boldog...mert minden olyan új volt, és teljesen lefoglalt a külvilág újdonsága, a csodás Észak-Jüttland, a csodás emberek, akiket megismertem. És íme, az ember mindenhez hozzászokik.
Dönthetnék úgy, hogy azt a taktikát folytatom, hogy kifelé koncentrálok, akkor hátha boldog leszek. Csak két bökkenő van: az egyik, hogy a boldogság forrása nem kívül van, mert amint kiderült: minden, ami kívül van, mulandó, megszokható, és egyszer megszűnik boldogságforrás lenni. A másik meg, hogy amíg kívülre koncentrálok, addig teljesen függő vagyok a külvilág eseményeitől, plusz ez az alábbi érvet is alátámasztja: azután is kívülre koncentráltam egy darabig, és pont attól lettem boldogtalan. Mert az a kapcsolat, ami kezdetben olyan szép, boldg és tökéletes volt, a végén túl sokszor pont olyan csúnya, szeparatív és boldogtalan lett – és bármennyire is gondolja az ember, ha szerelmes, hogy a másik fél szinte már már benne van, ő meg a másikban, de ez nem igaz. Mert kívül van, az a másik ember, mindig is kívül marad – kivéve, ha nagyon spirituális utakra tévedünk, akkor aztán valóban lehet egyesülni, és akkor vége az egónak, ami az egónak nagyon félelmetes, ezért aztán mindent megtesz, hogy megakadályozzon. Fél, azt mondja, nem tudsz semmit, azt mondja, úgysem sikerül... (És, csak megjegyzésként szúrom ide, ha képes vagy teljesen elfogadni azt, hogy: nem kell így reagálnod, akkor csoda történik. Egyszer sikerült már majdnem teljesen megszabadunom az egómtól, de kellett hozzá egy mester. Egy mester a sok közül, akikkel nap mint nap találkozom. De ő már nincs itt. Ő sincs itt. Konkrétan Lángról beszélek, akivel – ma már látom – akkor és ott csak annyi volt a közös dolgunk, hogy segítsen nekem megtapasztalni, hogy tényleg baromira félelmetes, amikor az egó elveszni látszik. Amikor engedjük, hogy valaki más valóban Lásson minket és mi valóban megengedjük magunknak, hogy Lássunk. Hogy az llúzió mögé lássunk. Hogy a valóságot lássuk. És a megdöbbentő az, hogy a mi szerves, képes, illatos hangos, mozgó világunk mögött semmi van. Ha eléggé figyelünk, ha meg tudunk állni egy percre, ha igazán megállunk: a gondolat is, a figyelem is, minden megáll bennünk, akkor megváltozik az érzékelés, ezért minden, amit eddig valóságnak véltünk, megváltozik. De vajon akkor van-e „igazi” valóság?... )
Node visszatérve az eredeti gondolat-fonalhoz, hogy ha a külső valóságtól teszem függővé, hogy boldog vagyok-e, akkor igen veszélyes helyzetben van a boldogságom.
Csak azért írom le ezt az egészet, mert felmerült bennem a kérdés, változzak-e, vissza, abba az irányba, hogy kifelé kell koncentrálni és akkor minden sokkal könnyebb – hát nem. Látom, hogy sehogyan sem könnyebb.
Az eddigi történetem alapján kezd kibontakozni a kép, hogy az én utam nem arrafelé van, amerre annyival, de annyival könnyebb lenne, nem teljes egótlanság felé, mert akkor remeteként el kéne vonulnom valahová. Az egómra szükségem van, csak nem uralhat, nekem kell uralnom.
Mindehhez érdekes adalék az alábbi link alatti videó:
Visszatérve arra, hogy sehogyan sem könnyebb – a nagyon sikeres, okos, jó és gazdag emberek azt mondják, a boldogság (siker, gazdagság) nagyon egyszerű: itt és most van. Azt mondják, ha megtalálod azt, ami boldoggá tesz téged itt és most, sikeres és gazdag ember vagy, és ha ehhez még néhány taktikát bevetsz, akkor semmi sem állhat a sikered, gazdagságod és boldogságod útjába. Azt mondják, ha sikerül gazdagnak lenned anélkül, hogy előtte boldog lettél volna, sohasem leszel elég gazdag ahhoz, hogy boldog is legyél. Azt mondják, nagyon egyszerű: csináld azt, amitől jól érzed magad, ami boldoggá tesz, vagy más szavakkal: csináld azt, amit akkor csinálnál, ha a világ minden pénze és ideje a rendelkezésedre állna, és akkor abba a tudatállapotba kerülsz, mint amikor gazdag, sikeres és boldog vagy, akkor pedig a tudatalattid és az idegrendszered mindent metesz, hogy tényleg így legyen, sőt, még ígyebb legyen. Ez is nagyon egyszerű. Ha az egész tudatod és tudatalattid egy adott életérzésre van ráállva, például a környezetedből jövő információ orkánt (amit az idegrendszerünk, az érzékelésünk és az agyunk szűr, különben nem tudnánk mit kezdeni vele) az agy úgy szűri, hogy csak azt veszed észre, amit már eleve átélsz, és csak az az információ fog közel jutni hozzád, ami az adott tudatállapothoz illik. Ergo, ha azt hiszed, hogy boldog és sikeres vagy, csak olyan lehetőségeket és híreket és adatokat fogsz észrevenni a környezetedben, amik ezt alátámasztják és segítik. Olyan emberekt fogsz megismerni, akik segítenek az utadon, vagy akik olyan információkkal szolgálnak neked, amik megkönnyítik az utadat, vagy éppen elég tárják az utadat, hogy merre is kell menned a még manifesztáltabb siker felé. Vagy olyan könyvet veszel le a polcról, ami pont arról szól, amiben sikeres akarsz lenni.
És persze mindenki boldog, sikeres és gazdag akar lenni – akkor miért nem megy midnenkinek? Azt hiszem, azért, mert adott tudatállapotokhoz (szegénység, szomorúság, elhagyatás, betegség, fájdalom) annyira hozzá vagyunk szokva, hogy a fenti mintára ugyanazt vonzzuk magunkhoz, mert fogalmunk sincs róla, hogy így működünk, fogalmunk sincs róla, hogy hogyan lehet másképp.
Most hogy ezt írom, olyan érzésem van, mintha egy szakasznak az életemből vége lenne, hogy most egy új kezdődik. Az elmúlt két-három évben teljesen „tudattalanul” elkezdtem, majd már tudatosabban folytattam az „ébredést”, azt a mélybúvár munkát magamban, magamon, aminek során megtudtam, hogy miért működöm úgy ahogy, mi fáj, mi motivál, miért reagálok bizonyos dolgokra úgy, ahogy, és miért nem működik az életem. Nem csak bizonyos területei, hanem majdnem az összes. Persze egyáltalán nem olyan rossz a helyzet, csak kicsit defektes minden.
Sőt, ennél sokkla jobb a helyzet, mert mindez csak az egóra vonatkozik. Amúgy spirituálisan teljes, tökéletes lény vagyok.
Szóval most olyan érzésem van, mintha ez a búvár szakasz lezárulna. Mert már annyit foglalkoztam ezzel, már annyit sajnáltam magam – bár nem mondom, hogy már mindent tudok, mert ugye soha ne mondd, hogy soha, és még gyászolnom is kell egy kicsit, de nem akarom sokáig húzni ezt – szóval már annyi időt szántam erre a munkára, hogy mostmár lassan elkövetkezik az, hogy mostmár mindezt tudom, megtanultam, és magam mögött hagyom.
...az egyik kedvenc mesém a hamupipőke volt, nyilván nem utolsó sorban azért, mert az volt az egyetlen mesekazetta a házban, de azt milliószor meghallgattam, és teljesen olyannak tűnik most az életem, mint az övé: (azt mondják egyébként, hogy a kedvenc gyermekkori mesénk jellemez minket: milyen szerepet játszunk az életünkben) kezdetben a nagyon-nagyon jó és szeretetteljes egyik szülő (ez fontos, hogy csak az egyik marad meg neki) burokban neveli az egyszerű, jóságos kislányt, akire aztán lesújtanak a „mostoha” körülmények. Mindaz a hiány, amit gyermekkorában már elszenvedett az egyik szülője hiánya miatt, most ezerszeres súllyal nehezedik a lány vállára, a mostoha kínozza, dolgoztatja, hamuban kell turkálnia – de kiállja a három próbát, végig megy a tanulás keserves leckéin, és közben ő még mindig jó, tiszta, a régi burok szépsége őrzi az ő szépségét, vagy talán fordítva – de lényeg, hogy van ereje megtanulni a leckéket, leküzdeni a fájdalmat, és van szerencséje és bátorsága használni a kiskapukat – a kiskaput, amit minden szenvedés enyhítésére a segítők és a csodatévő keresztanya, a tündérkeresztanya nyitogat előtte. Madarak, jó lelkek segítenek neki a tisztogatásban, és „arannyá”, használati eszközzé válik minden, ami addig értéktelen vacak volt: a tökhéjból hintó lesz – az elromlott, egy helyben álló élet olyanná válik, mint egy hintó: immár sebesebben halad az úton, díszesebben, boldogabban. A hamu fedte külsőből hercegnői szépség válik. Az egérkéből kocsis. És megérkezik a bálba – az életbe. De még köti a múltja, a csoda elmúlik, a kocsis visszaváltozik egérré, a hintó tökké, az élet ugyanaz marad, ami előtte volt: hamuban turkálás. De minden éjjel táncol a herceggel – önmaga férfias részével találkozik, önmaga teljességét tapasztalja meg azon a néhány estén. Mígnem a teljessége már nem akarja őt visszaengedni a hamuban turkálni, de ő maga tudja, hogy éjfélkor a varázslatnak vége. Így menekülőre fogja. Visszamenekül a műhintóba, a műkocsishoz, vissza az ő régi való világa hamujába. Mígnem a megtalált teljessége, a herceg utána nem ered, hogy megtalálja. Minden lábra felpróbálja az egyetlen bizonyítékot a lány valódiságáról, teljességéről, a lány teljessége beszivárog a régi életébe. És a mostoha körülmények még akadályozni próbálják az egymásra találást, de a hercegi minőséget nem lehet átverni, végre megtalálja a lányt, és magával viszi. Teljességem visz boldog végzetembe, ahol minden megvan: boldogság, uralom: az életem végre az enyém, önmagammal egy vagyok, hintón járok: az életem lendületes, folyton mozgásban van, és díszes, úri, és utoljára, de elsősorban: királyi család tagja vagyok, mert párom is herceg.
És utána nem tudjuk, milyen az élet, az mindenkire rá van bízva.
A másik kedvenc mesém meg az Ördög és a Paraszt volt. Amiben a kis, okos paraszt mindig túljár az ördög eszén, és mindig ő jár jól, mígnem az ördög jajgatva bucskázik a pokol fenekére – a paraszt meg vígan éli tovább az életét. Azt hiszem az ördög a kihívás, nehézség, kísértés. Én meg a józan paraszti ész vagyok, akin nem fog ki semmilyen „ördögi”, pokoli (-életet pokollá tenni akaró) „terv” (-mintázat) sem!
Egyszer régebben feltettem egy idézetet Susann Sonntagtól, aki szerint a naplóírás azért jó, mert az ember az írással tulajdonképpen önmagát konstruálja, építi. Ezek után egyet kell értenem vele.
***
És mivel említés szintjén már eljutottam a külső kalandokig – nem véletlenül egyébiránt – következzenek a képek Az Erdőről. Dánia legnagyobb egybefüggő erdejéről, ahová úgy jutottam el, hogy itt volt Piri bátyja és barátnéja, Gábor és Bea, akiket nagyon megkedveltem rövid itt tartózkodásuk alatt, és mivel autóval voltak, így akkor és úgy mozdultak innen, ahogy akartak, szóval bevágódtunk a kocsiba és elhúztunk megnézni Az Erdőt. Úgy hívják egyébként, hogy Rold Skov.
(Apropó rokonok. Kis szívfájással tölt el látni, hogy – e félévben különösmódon milyen sok esetben – látogatják meg csemetéiket a szülők/rokonok. Plusz még egy fájdalmas emlék: hogy Opent úgy szeretik, hogy eljöttek érte a szülei autóval, Magyarországról, bepakolták a cuccát és hazavitték, mert ő kitalálta, hogy hazamegy és itthagyja a sulit, és csak hatezer koronát veszít az albérlet kaucióján, amiért egyébként nagyon nagyra értékelem őt, bárcsak én is tudtam volna így régebben, mert ma már biztos tudnék, hogy amiről érzem, hogy nem adja, akkor onnan odébb állok, bármi legyen is. Szóval hogy kezdődött Opennel, aztán Piri, aztán Adri anyukája, öccse, nővére, aztán most Kata, és ki tudja, ki még – talán én is. Bár az én családom nem nagyon jönne, azt hiszem. Persze azt gondolják, jönnének, ha lenne pénzük. Fura látni, hogy az egész családom, még az egymástól független részei is pont ugyanúgy gondolkodnak. Pedig nem a pénztől függ. A szándéktól. De nam akarnak jönni, hát jó, az ő dolguk. Majd kijön meglátogatni Euridiké. Remélem. Meg Ági. Remélem….nagyon remélem. Olyan, de olyan jó volna képesnek lenni megosztani ezt az itteni mindent valaki otthonival. Mert amúgy szavakkal igazán megosztani ezt nem lehet. Megosztani élménnyel inkább lehet…. Persze azért a szavak is valami. )
2 megjegyzés:
lovely place
where is that?
:)
Rold Skjov
Another part of that big Forest that you have been in. :)
Megjegyzés küldése