Rövidek a nappalok, és szürkék.
Szinte még alig húztam el a függönyt reggel, délután már húzhatom is vissza...
Nyúlós, ragadós ez az időjárás is, és az idő is ólmos. Nem lassú, mert jól telik, de ólmosan nehéz.
Tegnap rájöttem, hogy Édesanyám fejlődik!
És ez mérhetetlen örömmel tölt el. Már nem szeretne tőlem semmit sem, azt se mondogatja már, hogy azt szeretné, hogy boldog legyek, mert ő akkor lesz boldog. Csak azt mondogatja, hogy menjek, amerre érzem, hogy mennem kell, járjam az utam, kívánja, hogy találjam meg a boldogságom, és minden sikerüljön, és sose felejtsem, hogy sose adjam fel.
Új üzenete van!
Most már nem csak a legcsodálatosabb legjobb Anya az én Anyám, hanem
a legbölcsebb és legszeretőbb is.
És ez olyan nagy áldás! Olyan mérhetetlenül szerencsés vagyok. Hogyan lehetek olyan szerencsés, hogy valaki, akit nagyon szeretek, nagyon fontos nekem, úgy változik meg, hogy az nekem jó? Erre csak nagyon nagy szeretet képes.
Tehát én is képes leszek rá.
(Eddig is csak a javamat akarta, csak nem tudta hogyan kell. Most már tudja. Most már a helyén van: Anyám. És én is a helyemre kerültem: a gyereke vagyok, a lánya. Nem tudom, melyiklehetett előbb, de működik... És ezért olyan hálás vagyok!)
Most van egy tökéletes anyám (aki azért emberből van!),
és van egy teljesen tökéletlen apám (aki meg úgy tökéletes, ahogy van).
Akkor vagyok felnőtt, ha belátom, hogy ők mindig nagyobbak lesznek nálam, mindig is Anyám, Apám maradnak majd.
Anyám nagyon szeret, úgyhogy vele könnyű dolgom van leválásilag.
Apám viszont, hát ez nehezebb ügy...
De visszatérve a mostra,
ma valami szomorú és
valami csodálatos történt.
B. ügynök hajnali négykor olajra lépett. Haza húzott Magyarországra. Elvileg holnap már otthon ébred, a saját ágyában, amit annyira várt. Hiányozni fog. Sőt, már hiányzik is. És úgy volt, hogy beköltözöm a szobájába mától, ahol lenne saját fürdőszobám, ami lehet, hogy jót tenne az egészségemnek.... De nem engedték. Én meg már megint túl jókislány voltam szokás szerint. Minek is kellett nekem megkérdeznem az irodában, hogy lehet-e?.....nade biztos minden úgy történik, ahogy történnie kell. Biztos mindennek oka van, talán valami még jobb vár.... amit persze most el se tudok képzelni. Ez mindig így van, ezt már megtanulhattam volna...
Ma én tartottam morning assemblyt vagyis reggeli gyűlést, és mivel itt volt a lehetőség, arra használtam, amire akartam, úgy döntöttem, megosztani fogom a kincsimet. A szépeket és szépek csiholó tüzét...
Elmeséltem, hogy mennyire-mennyire szarul voltam az elmúlt pár hónapban, hogy olyan volt,
mintha depressziós lettem volna, és hogy emiatt volt az, hogy nem tudtam közelebb kerülni az emberekhez, pedig szerettem volna, igyekeztem volna.
Persze azt nem tudják, hogy olyan fájdalmam volt, amivel kevesen mernek szembesülni....
De lényeg, hogy érdekelte őket, és meghallgattak, és még tetszett is nekik, és utána sokan odajöttek hozzám, megölelgettek - ez a természetes reakciója az univerzumnak. Mert én erre nem kértem őket, maguktól csinálták. Egy éve majdnemhogy először történik, hogy normál ölelésre nem én mentem oda az emberekhez, hanem ők jöttek...
Ezek után pedig még nagyobb ajándékot kaptam,
egy ígéretet.
Most már van egy ember az életemben, akihez bármikor mehetek - nem csak akkor, ha vidám vagyok, és minden rendben és nem nyavalygok. Akkor is, ha gyenge vagyok, vagy beteg, vagy fáradt, vagy szomorú.
(Persze elvileg eddig is volt. Anyukám, Euridikém, LucuTesóm. De Anyukámat nem akartam
ezekkel boldogtalanítani, Euridikét meg nem lehet mindig elérni, elfoglalt üzletasszony, hála Istennek, és aztán ha már férje is lesz meg gyereke, hát akkor se rohangálhatok majd hozzá csak úgy bármikor, mint ahogy most sem. LucuTesónak meg magának is megvan a maga keresztje, amit most éppen políroz, nézeget, húz-von... E három ember pedig szeret, Anyukám támogat, Euridiké segít, nagyon-nagyon sokat segít, nagyon jól ért hozzá. Talán még Ági, a manga-lány az, akihez mindig mehetek. Meg talán Nóra. Meg Sz.T. Úr. De utóbbi kiszámíthatatlan, tehát nem teljesen megbízható - ahogy a dolgok most állnak, de még lehet ez jobb is, Sz.T. Úr. Viszont ezek az emberek mind otthon vannak. Én meg itt(hon).)
De itt van ez a csodalény, akiről már tettem említést párszor korábban, aki, mikor nekem nem volt erőm az emberek után nyúlni, megfogta a kezem. És aki fogalmam sincs, miért szeret, de hogy szeret, az biztos. Igazán szeret. Mindenhogyan szeret. Úgy is, hogy ha éppen nyakig ülök a kulimászban, és beteg vagyok és szomorú és nem valami szép látvány. Akkor is, ha következetlen vagyok. Akkor is, ha hülyeséget csinálok.
És azt hiszem, soha senki sem állt még úgy mellettem, a legnagyobb szarban, ahogy ő. (Már persze nem is léptem még ekkorába eddig soha életemben, mint pont most. Mert szar eddig i
s volt, léptem is bele, léptek is velem. A fent említett drága, csodás személyek. De ekkora kaka még sose volt.)
És ő pont itt volt, pont, amikor a legnehezebb volt, és nem hagyott el.
Ő nem.
Innen tudom, hogy szeret.
Ő, kinek álneve ezentúl Muszasi.
Muszasi kreativitása egészen a pihentagyúságig terjed. (Ez itten például az ő gyermeke, a poliyetilény.)
Ezt például nagyon szeretem benne.
Érdekes történet, hogy már vagy három éve egyszer összefutottunk az interneten, csak ugye egyikünk sem tudta, ki a másik. De már akkor gondoltam, hogy jó lenne megismerni, találkozni vele. Jól meg is jegyeztem őt akkor. De persze azóta elfelejtettem, és pláne álmomban sem
gondoltam volna, hogy pont Dániában fogom megismerni végül, és hogy pont úgy, ahogy... És egyszer valami véletlen folytán rájöttünk, hogy már akkor találkoztunk. Vagyis én találkoztam akkor vele, hogy ő velem találkozott-e, azt nem tudom. Ő tudja. De vicces volt rájönni...
Szóval nem tudom, voltam-e valaha ennyire szeretve életemben ezelőtt.
...amikor nekem adja az itt Dániában különösen nagy értékű utolsó szál túrórudiját, a pirospöttyöst, azok után, hogy megkérdezte, akarok-e erdőbe menni a Piriékkel, mert mennek és van még egy hely a kocsiban - mert tudja, hogy én nem voltam, amikor lehetett volna... És ha nem szól, nem tudok róla, és akkor lemaradok.
Amikor mindent és bármit meg lehet beszélni vele - itt van számomra, meghallgat és nem kritizál, nem is menekül, akkor se, ha éppen benne turkálok, nem magamban...
Amikor beteg vagyok, és jön csokival, meg gyógyító rénszarvasokkal.
Amikor sírok, és szomorú vagyok valami múlt-beli dolog miatt, ahelyett, hogy örülnék neki, hogy ő ott van, - és ott van, és nem csalódik bennem és nem utál meg és mellettem marad.
...mert elfogad minden jómmal és rosszammal együtt.
És mert sose zárja be előttem a szívét!
Ez a legtöbb és legjobb, amit adni és kapni lehet, azt hiszem....
***
Közben beleakadtam egy régi kedvenc képbe, amit még drága Nórim csinált rólam....
emlékeztet az akkori magamra... épp ideje, hogy visszatérjek, hogy megjavítsam, ami elromlott bennem azóta....
íme:
Köszönöm, hogy megoszthatom Veled.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése