Ez a város az, amit szeretek és ahol otthon vagyok.
Ahol kávét iszom reggel, ahol kocsiba ülök, ahol felszállok a trolira. Ahol lesem, hogy nem jönnek-e a félelmetes ellenőrök, pedig van gyűjtőjegyem.
Ez a város az, ahol ismerem a sarkokat és a szegleteket. Hogy az egyik pályaudvarról hogyan lehet eljutni a másikra, hogy ha kijövök az épületből, akkor melyik sarkon, melyik oldalon kell várni a buszt, villamost, trolit, hogy a leggyorsabban eljussak A-ból B-be.
Ez a város az, ahol barátaim vannak. Ahol, mióta hazajöttem, öt-hat órákat alszom, mert nem érek rá. Mert olyan sok ember van, akikre olyan kevés az idő.
Ez az a város, ahol éjjel-nappal buli van, és ahol folyton megyek is, mert sodor az élet.
Ez a város az, ahol szeretek turista lenni, akkor is, ha itthon vagyok. Itthon. …odakint sokat gondolkodtam, mi ez: itthon. És most azt mondom, semmi más, csupán az ismerős érzés, a biztonság, hogy nem tévedhetsz el.
Ez a város az, amire sok év után is rácsodálkozom. Milyen gyönyörű. Bárhol is tartózkodom benne, mindenhol láthatok egy kis hegyet. Összetéveszthetetlen ívű hegyeket. Nem nagyok, vadak, komorak és vadregényesek, mint az osztrák hegyek. Nem gyűröttek. Nem darabosak. Lágy ívű, mégis karakteres, jó vágású kis hegyek.
No és az épületek, és az elrendezésük. Az utcák, a széles utak, amiken hosszan belátni a házakat, és a látvány lenyűgöz.
Szív.
Az az ország és az a nép, aki annyi nemzetnek megengedte, hogy rajta éljen, aki egy olyan szilaj, markáns, pikáns és szelídíthetetlen népnek, mint a roma, azt mondta: Persze, gyertek.
Aki oly sok szenvedés, elnyomás után is: él.
Aki őrzi szókincsében, nyelvében, génjeiben és szívében az ősi tudást, az ősi vért. Akit becsaptak, akinek elvették a múltját, mert attól túl erős lenne.
Talán Napóleon mondhatta arra kérdésre, hogy hogyan is lehetne legyőzni és megszelidíteni a magyarokat, hogy “Vedd el tőlük a múltjukat”. És nem a szkíta múltról beszélek. Nem a törzsekről. Nem is a sumér rokonságról, akiken keresztül az egyiptomi rokonsághoz jutunk. Hanem az annál is régebbi tudásról, ami a nyelvünkben és bennünk él, minden sejtünkben. Arról, hogy a világ egyik legősibb népe vagyunk, azért is éltünk túl oly sok mindent. Olyan ősi, mint a kínai. Vagy tán még ősibb…
Karma, vagy nem karma, szív csakra vagy sem, valamiképp az lenne a feladat, hogy a lenyúlás, a belső széthúzás helyett a szívünkkel éljünk.
Hogy a szívünkre hallgassunk. Ne az egóra, ne az elmére, az észre, amit úgy felmagasztalunk e korban. Ne is az erőszakra.
Megbocsátani, megújulni, emlékezni, újra érezni a gyökereinket, hogy honnan jövünk. Mint a maorik, akik több mint tíz nemzetségre visszamenően tudják az őseik nevét, és akik tudják, hogy az őseik neve az ő nevük. Az őseik vére, hibái, eredményei az ő vérük, feladatuk és útjuk. És akik ezért képesek előre menni. Megújulni. És emlékezni.
Becsülni a földet, amit őseinktől kaptunk. Nem véletlen, hogy több száz, ha nem több ezer évre elegendő édes, tiszta vízű forrásunk van.
Ez az az ország, amiért vérzik a szívem, és amit egy időre elhagyok. Ahol megtanultam, milyen az, ha ember embernek farkasa, ahol megtanultam, mi a küzdés, a lemondás, a lent, a fent, a szegénység, a gazdagság. Ahol kreatívnak kell lennie az embernek, hogy életben maradjon, és ahol nem éri meg kreatívank lenni. Mert abból nem lehet megélni, csak szerencsés esetben.
Ez az az ország, ahol stressztől és negatív hozzáállástól bűzlik a levegő. Ahol az emberek többésege probléma-centrikus, nem pedig megoldás-centrikus. Ahol a mozdulat lelassul.
De ez az az ország, ami erősíti a szívet.
Ez az a nemzetiség, amit semmilyen másikkal nem cserélnék el. De aminek nagyon kell segíteni, amit nagyon kell építeni, hogy mindaz a gyönyörűség, amink van, virágozhasson.
Ezen a kicsi területen is, ahová visszaszorultunk, ahol egymást fosztogatjuk, ahol csak önmagunkkal törődünk, ahol nem hogy a szomszéd tehene halhat meg, hanem maga a szomszéd, minket az se érdekel, csak nekünk legyen meg a jussunk – ezen a kis területen, ebben a kis országban, ezen a talpalatnyi földön vrágozhatnánk. Nem mint a régi időkben. Máshogy. Oly sokat adhatnánk a világnak, anélkül, hogy el kéne innen menekülni. Kultúrbölcső lehetnénk…
*
Én pedig szolgálok. Az egész évem erről szólt. Szeretni magam, és ennek valahogy része volt az, hogy hogyan szolgálhatom azokat, akik körülöttem vannak. A szolgálat jó. Mert az adás maga kapás.
Épp most is szolgálok. Lábamat kínáltam fel egy idős néninek, hogy ráléphessen, és aztán magára haragudhasson, és utálhasson engem is, mert itt ülök a számítógépemmel, jófajta breakbeattel a fülemen, és látszólag tudomást sem veszek a világról. Róla sem.
A többiek mind fiatalok a fülkében, és addig semmi feszültséget nem éreztem, amíg ez a néni a reménytelenségével és a megkeseredettségével be nem ült ide.
Vonal-szerű száj, lefelé ívelő szegletekkel. Büszke tratás, de inkább rátarti az áll lefeszítésétől. Túl kevés gomb az ingen, amit visel, így melle alatt a csupasz, már megereszkedett bőr kivillan. Én a kis mekbe zárkózom, ő a rejtvényfejtésbe. (Mellesleg a dánoknál még sosem láttam ilyesmit. Mármint újságban rejtvényoldalt, vagy embert, aki a vonaton rejtvényt fejtett volna. No persze ilyen másodosztályt sem láttam még, mint ez. Nincs ott műbőr ülés. Fülkék sem nagyon vannak. Egyterű vonatok, csendes és beszélgetős zónákkal, igazi nyugati, északi rendezettséggel és kényelemmel. Nem fényűző, nem luxus, de a másodosztály az itteni elsőnek felel meg. Szóval náluk nincs is ilyen, hogy első meg másod. cSak egyfajta jegyet lehet venni…)
És reménykedem, hogy nem csak az itt-és-mostomban, hanem az írással is szolgálhatok.
Szolgálok: magamért másokat tekintek elsőbbnek, mint magam. Ez is egy fejlődési állomás.
Aztán a következő évemben (ami mindjárt kezdődik) majd önelemzek – több eredménnyel, mint eddig. Szintet lépek, majd aratok. Lesz mit, mert keményen dolgoztam. Lesz mit, mert tudom, mit akarok. Legalábbis most épp ezt hiszem.
Meg azt is, hogy amikor épp nem vagyok benne biztos, akkor valamelyik blokkom/védekezésem jön elő, amit még nem tudtam azonosítani.
Node holnaptól Essence. Izgatott vagyok. Állítólag ez annak a jele, hogy megértem rá, hogy itt az ideje számomra.
És újra eszembe jutott, hogy van egy drága, drága segítőm, akit úgy de úgy szeretek és olyan hálás vagyok neki azért, hogy mellettem van. És aki belém programozta valami elképesztő módon, hogy most nagy dolgok vannak előkészülőben. Hogy most nagy dolgok fognak történni velem, és hogy nagy szintlépés lesz. És hogy minden jó lesz.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése