Rohadt hideg van ma.
Mindenféle értelemben.
Négy fok. De a szél is fúj.
Háromkor kezd sötétedni és délután ötkor már majdnem teljesen sötét van. Napot napok óta nem láttam.
Így hát ma egész nap aludtam. Morning assembly utántól, és délután három után valamivel ébredtem.
Betegség van a testemben azóta nagyjából, hogy Open lelépett, és nem bírok kikászálódni belőle. Az orvos azt mondta, semmilyen fetőzést nem talált - szóval egészen valószínű, hogy lelki alapú. Persze se a hideg nem tesz jót a dolognak, sem az, hogy nincs saját fürdőszobám. Közös van az épületben, ahol lakom.
Az ablakom mostanában így néz ki, és van egy új lakótársam is... Olyan felelősnek érzem magam! Heti kétszer meg kell itatni.
Ebben a mai szürkeségben elég borzasztóan éreztem magam az életem kapcsán.
Persze lehetne úgy is nézni, hogy milyen jó nekem, van mit ennem, van hol laknom és azzal foglalkozom, amit szeretek, meg amivel akarok.
De nincs semmim, pénzem se, munkám se és reményem se.
Nem tudom azt az életet élni, amit szeretnék. És egyelőre nem tudom, miért nem.
Miért nem hagyom magam élni?
Persze a betegség nagyon jó kibúvó, hogy ne kelljen emberekkel lennem, hogy ne kelljen felelősséget vállanom egy csomó dolog miatt és hogy valahogyan kiváltsam az emberek együttérzését.
De ez az együttérzés, ez a szeretet nem igazi. Mert én sem vagyok az, amikor ilyesmket játszom.
De mindezt hiába tudom,
hogy hogyan gyógyítsam meg magam, azt nem tudom.
És egyáltalán, még ha lenne is valaki, aki szeret, most itt,
nem tudom elfogadni.
Hogy tolhatom el magamtól a szeretetet? Régebben milyen hálás lettem volna egy ilyen valakiért...
Talán belekövesedtem a múltamba?
Hányingerem van, ha meghallom ezt: járni valakivel, vagy párkapcsolat vagy szerelem vagy ilyesmi.
Hogyan lehetnék szabad?
Hogyan szabadíthatnám meg magam?
Például ettől a fájdalomtól, hiánytól, ami Open helyén maradt bennem.
És minden értelmetlen. Nincs értelme sem szeretni, sem nem szeretni. Nincs értelme visszaidézni. Nincs értelme érezni, amit érzek.
Nincs értelme szavakat keresni arra, hogy mennyire-mennyire szerettem, mennyire tökéletes volt, mennyire jó volt mellete, és mennyire elviselhetetlenül rossz nem mellette lenni, mennyire hiányzik, mennyire inkább kiszállnék most az életből, mint bármi mást. Vagy egy gumiszoba, ahol üvölthetnék, hogy hagyjatok békén, és hogy miért?
Nincs értelme az önuralomnak sem.
Nincs értelme szomorúank lenni, de örülni sem.
Egyszerűen csak nincs többé az, ami volt.
Ami volt, elmúlt.
És a múltban az a legjobb, hogy már elmúlt.
És akkor mi van?
Majdnem bárkibe bele tudnék szeretni mostanában. Ez pont olyan, mintha senkibe sem tudnék.
És akkor mi van?
Találhatnék valaki mást.
És akkor mi van?
Miért, miért nem tudok elengedni?
Hogy fájhat ennyire, és mikor múlik el?
Meddig fogok még sírni?
-
-
-
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése