Szóval ez a hétvége, Lønstrup többek között arra is emlékeztetett, amikor legutób Magyarországon voltam. Ahogy megismertem Nóriékat, és amennyi gyógyulást és szeretetet kaptam náluk, tőlük, és amikor sírnom kellett a gyönyörűségtől, hogy ha tényleg úgy van, ahogy gondolom, és amint belül, úgy kívül, és ilyen gyönyörű, színes, békés, szeretetteli élményeket és embereket vagyok képes magam köré vonzani, akkor bizony nagyon jól teljesítek a belső szépség, gazdagság, szeretet megteremtésében. Mert kívülről valami nagyon jó tükröződik.
Nos, most Lønstrupban is ezt éreztem.
Csak nem a gyönyörűségtől sírtam.
Az csak úgy ott volt.
De itt van ez a szomorúság, még mindig, néha erősebben, néha kevésbé...
Attól sírtam, hogy belepusztulok, úgy hiányzik az az ember, akit úgy szerettem - és csak most ismertem fel, hogy valójában mennyire szeretem.
Vannak, akiknek ez nem nagy dolog. Azt érezni, hogy annyira szeretem, hogy ha van valami, vagy valaki más, ami őt boldogabbá vagy teljesebbé teszi, akkor szívből kívánom, hogy összejöjjön neki.
De szerencsére ember vagyok.
Megszenvedem a megszenvednivalót. Ezúttal nem menekülök el előle, ahogy régen szoktam.
És mivel ember vagyok, nő is vagyok, és ezért nem csak az "örökkévaló" szívemmel, és nem csak az emberi szívemmel, hanem a női szívemmel is szerettem. És az emberi, a női, az fáj.
Nagyon fáj.
Nem az fáj, hogy elhagyott.
Az fáj, hogy hiányzik.
Az fáj, hogy összehasonlíthatatlan.
Hogy soha nem szerettem még ennyire senkit, és hogy nincsen többé az életemben.
Nem a szeretete hiányzik, nem.
A jelenléte. Az esszenciája. Maga az ember.
Persze nem lehet az ember folyton boldog vagy egykedvű.
Az élet egy hullámvasút.
Egyszer fent egyszer lent.
Ahol van fény, ott van árnyék is, azt mondják.
Szóval bevállalom: ha szomorúnak kell lenni, az vagyok.
De azért tudok örülni a jó dolgoknak.
És magamat sem felejtettem el szeretni. Egyre jobban megy.
És új tanulságom, a korábbi véleményemmel/tévhitemmel ellentétben, hogy nem igaz az, hogy nekem kell megadnom magamnak mindent. - Minden szeretetet, törődést. Nem igaz. Ez nagyon jó hír. Kiskoromban talán volt ilyesmi tapasztalatom, ezért hittem ezt. Meg azt, hogy ha szeretem magam, annyira, hogy a saját edényem túlcsordul, és akkor tudok adni belőle másoknak - akkor nincs is már szükségem arra, hogy szeressenek.
De van.
Még akkor is.
Mert attól, hogy én szeretem magam, attól még az jó, hogyha más is szeret engem, ad nekem. Ezt könnyű belátni. (Pedig nekem milyen nehéz volt, és egy általam hozzáértőnek titulált személy engedélye kellett ehhez...)
Az jó, hogyha megérintenek, megsimogatnak. Ha megkérdezik, hogy vagyok.
És hogy közben még én is jóban vagyok magammal az különösen jó.
Na persze, mindig az arany középút...
És ha volt az életemben valami, vagy valaki, akiért egyszer-s mindenkorra felelőssé tettem magam, mert szerettem, mert adtam neki inni, megvédtem, mellette voltam - akkor nekem ő már egyedi, egyedüli és egyetlen a világon. Én tettem magam számára azzá.
És természetes, hogy ha megszelíditett ő is engem, akkor szomorú vagyok, mert elment. És hiányzik, és naphosszat az odúmban kuksolok, éhezem, mert semmihez sincs kedvem, mert nem élet az élet nélküle. Mert nem jön már nap mint nap. Nincs kinek örülnöm, nincs kit várnom.
És most már mindig ő fog eszembe jutni az esőről, a szürke napokról, a biciklizésről, a tavaszról, a kezdetről, a zenéről, amit együtt hallgattunk, a teáról, az Északi-Tengerről, az erőteljes ízekről, a főzésről, a cigizésről, a cigitekerésről, egy ölelésről, a szeretkezésről, vagy arról, ha megnézek egy filmet a holtomigan-holtodiglan szenvedélyes szerelemről...a minimalizmusról, és szögekről meg az egyenesekről.
De főleg a hegyekről.
Azt hiszem ezt jelenti ismerni azaz szeretni valakit...
Meg az, hogy tudom, mikor szeret kelni, mit csinál, amikor felkel, hogy szereti az erős kávét, vagy teát cigivel. Tudom, hogy szereti a hegyeket. Tudom, hogyan tekeri a cigit. Tudom, hogy kajáláshoz szeret vizuális ingert társítani. Tudom, hogy utál cipőt kötni. Tudom, hogy szereti az étcsokit.
Tudom, milyen a köldöke. Tudom hogy érez a köldökével kapcsolatban.
Tudom milyen, amikor szomorú.
Tudom milyen, amikor szerelmes.
Tudom, hogyan mos fogat.
Tudom, milyen, amikor nyitva van a szíve. És tudom a különbséget, mikor van nyitva és mikor nincs.
És én? Én miről jutok majd eszébe?...félek, semmiről sem...
Most épp jó emberinek lenni... Nem menekülni sehová sem a fájdalom elől.
Gyere akkor, fájjál, és mutass jobbat, Élet.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése