Szeret vagy nem szeret

FIGYELMEZTETÉS: az alábbi blogbejegyzés csak erős idegzetűeknek ajánlott! Csakis nagyon kitartóaknak, kíváncsiaknak és türelmeseknek. Maratoni...

...olvasom vissza a blogomat az év elejéről.

Próbálok megfejtést találni, mint eddig mindig – és adott probléma akár napokig is foglalkoztat és csak gondolkozom és gondolkozom, és töröm a fejem, mígnem rájövök valamifére magyarázatra, találok valamiféle választ, ami persze aztán egyáltalán nem biztos, hogy valóban úgy van, hogy az tényleg azért és azért van, de legalább megnyugtat – legalábbis egy időre.

Nos, arra is ráébredtem már párszor, hogy az ember egyéni „történelme” ismétli önmagát. Mintha újra és újra ugyanazok a dolgok történnének velünk, csak máshogy. Más szinten. Mélyebben. Mármint a tapasztalás mélyebbre visz önmagadban, vagyis a tudatosságban.

Rengeteg-rengeteg gondolat kavarog bennem tegnap óta.

Azóta, hogy tegnap bal lábbal keltem fel, és úgy találtam, ez az utóbbi egy hónapban midnig így volt, kivéve talán a legutóbbi vasárnapot, amikor már két napos „szeretet-kúrán”  voltam Lønstrupban. Aztán megint jött a hétfő és a fájdalom. Fizikailag és aztán emiatt persze lelkileg is. Aztán délután beszélgettem Euridikével, aki drága-drága barátném, nővérem, lelki rokonom, Segítőm és Tanítóm, és persze mielőtt hívott volna, mi mást csináltam volna, bőgtem. És amikor felhívott és kérdezte, hogy mi van, akkor is majdnem megint bőgtem. Nade lényeg a lényeg, hogy ő esküszik az NLP-re (Neuro Linguistic Programming, vagyis neuro-lingvisztikus programozás), ami szerinte azért jobb mint bármilyen eddig általa ismert „gyógyító”, „életminőség-javító” technika, könyv, szeminárium, hitrendszer vagy praktika, mert instant megoldást ad a jelenben meglevő problémára, és előre felé mutat. Nekem olyan érzésem van róla, hogy ez egy lelki sebtapasz. Hamar megszünteti a vérzést , ami vér kifolyna, felszívja, és ott marad, amíg kell, véd, amíg a seb meg nem gyógyul.

(Itt ülök a közösségi helyiségben, mint januárban oly sokszor a lányokkal esténként, csak most egyedül és délután. Ősz van, és olyan gyönyörűek a fények az udvaron! Kivételesen süt a nap, már avar tarkítja a mindig hihetetlen zöld füvet, és hosszúra nyúltak az árnyékok...Egy-egy bokor így ősszel virágzik az ablak előtt, amire pont úgy esik a fény, hogy látszik rajta a por és a bokor leveleinek az árnyéka – egyszerűen kedélyes!)

Szóval gyorsan elsősegélyben részesültem tegnap. Lelki elsősegélyben. Kaptam egy lelki sebtapaszt.

Így most per pillanat, hogy írok erről, és ilyen szépséges őszi fények vannak a kertben, erősebbenek érzem magam. De nem volt ez egésznap így.

Szóval a gondolatok, amik kavarognak bennem tegnap óta és amik ma délelőtt néha majdnem a szememen buggyantak ki könny formájában.

Bementem zeneórára, és fájt a gyomrom (mint már napok óta), és erőtlen voltam a hülye gyógyszertől, amit a nagyon okos háziorvosom küldött, pedig kértem, hogy a szokásos antibiotikumot küldje, de nem. Olyan antibiotikumot kellet hogy küldjön, aminek tízszer több mellékhatása van, mint hatása. És éreztem is magamon majdnem az összes mellékhatást...(Úgy mint: látászavar, szédülés, fejfájás, hányinger, hasmenés, idegesség, álmatlanság, rángógörcsök, hallucinációk, öngyilkossági hajlamokkal járó hangulatváltakozások.... najó, az álmatlanság utáni rész az nem volt. Csak nehezen aludtam el, rohadt szarul éreztem magam fizikailag, amire meg valahogy ráparáztam, aztán nagyjából bármire gondoltam paráztam, aztán nagy nehezen elaludtam....Szóval NE szedjetek gyógyszert!!) Tehát délelőtt elég ramatyul voltam. Többször azt éreztem, én ezt az órát nem bírom ki, mert sírnom kell, ki kell mennem, vagy csak lefeküdnék a padlóra, és bámulnám a plafont – de győzködtem magam, hogy nem-nem, itt kell maradni, ez a kötelességem, a zene jó. Plusz ugye ott volt a lelki sebtapaszom, amihez bármikor nyúlhatok, vagy újra tapaszthatom, hogy emlékeztessen valami jóra. Önmagamnak egy másik részére.... Mármint a fájdalomtesthez képest másikra. És akkor imígyen is győzködtem magam, hogy de ez csak választás kérdése, csak választás kérdése, gyerünk, gyerünk, ne add fel, koncentrálj – és közben ott volt az a fájdalom a testemben, a lelkemben – hogy MOST minden máshogy van. Hogy nincsenek itt azok az emberek, akik januárban itt voltak; hogy nincsen az a napsütés, az az energia, ami volt, ami azokból az emberekből jött, és hogy ő, Ő sincsen itt. És ha itt lenne se úgy volna már, mint ahogyan akkor volt: egy tér-időben, de egymás számára teljesen láthatatlanul, ismeretlenül. És közben a tudat, hogy csak saját magamnak köszönhetem azt, ahogy érzem magam. Hogy nem hallgattam az intuíciómra, ami azon a bizonyos legelső éjszakán azt mondta, hogy NE! De túl gyenge voltam. Gyenge volt az egóm, a testem meg érintésre vágyott, ölelésre, biztonságra. Aztán később kiderült, kincsre leltem, amit sehogy máshogy nem láthattam volna meg, csakis ilyen közelről, ilyen kapcsolatban, amilyen volt. Nem tudom, megérte-e. Persze ha más nem, a kincs és a tanulság megérte. A tanulság, hogy amikor valamiről érzem, hogy ne!, akkor miért csinálok mást? Mi a fenéért nem tudok következetes lenni magammal? Miért vagyok gyengekezű? Miért nem hallgatok magamra? És akkor még az is itt van, MOST, hogy nincsen kit szeretni. Mert ha MOST következetes vagyok magammal, akkor csak hagyom megtörténni, aminek történnie kell, és NEM projektálok. Senkire, semmit. Az hiányzik, hogy valakit szeretni lehessen, hogy valakihez hozzá lehessen bújni. És ezt, vagy akár magát a szerelmet is nagyjából bárkire tudom projektálni. És akkor megint jött az érzés, hogy hogy kerültem ide?

Hogy csúszhattam ennyire mélyre a szenvedésben, a fájdalomban – ha egyszer ugyanitt, ezen a helyen olyan boldog voltam január-február környékén. Vagy talán akkor sem voltam teljesen az? Vagy talán az akkori önmagam kibomlása ez a mostnai helyzet? Hogy a fájdalom-csomag akkor is ott volt a „boldogság” alatt, csak nem vettem tudomást róla? És most, hogy tudomást veszek róla, mitől lesz jobb? Lesz ez jobb? Kell ez?

És akkor énekelni kellett, és az midnig jót tesz. És jó is volt.

Aztán ebéd, amiből alig bírtam enni, mert ez a gyomorfájás olyan, hogy ha bármit is eszem (kivéve talán ha gyümölcsöt), akkor felpuffadok, nem emészti meg, és feszül, és baromira fáj. Ha pedig üres a gyomrom, vagy ha csak kicsit eszem, akkor rendben vagyok.

Aztán pedig még mindig kavargott a fejemben ez az egész, hogy mi történt? Mi a fene történt velem? Hogyan kerülhettem a fájdalomnak ebbe a mélységébe, ahol vagyok. Mármint, oké, hogy elveszíteni életünk szerelmét nem piskóta, de magát ezt a tapasztalatot hogy vonzottam be, mivel érdemeltem ki? Mit csináltam?

(És egy gondolat tegnapról, hogy mit csináltam, mit rontottam el, mikor volt, hogy azt éreztem, hogy ez rossz, és nem kéne: Krakkóban. Az még a boldog időszak része volt pedig. De ott kibukkant az, amit mindig elrontottam eddig: a függésbe kerülés. És az őszintétlenség: magammal. Bár az is érthető: zene volt, zaj volt, emberek voltak, akiket szerettem, akikkel jól éreztem magam, de már ott kifigyelt az a kisördögöm, amelyik a túlzott ragaszkodás, függés kisördöge. Bár nem is tudom, kisördög-e vagy csak fizika-kémia. Hogy a sok-sok együtt ágyban töltött óra után valaki egyszercsak lelép a „barátaival”, akik mind lányok, köztük egy egykori kívánt és megkapott majd baráttá lett nő, és nem mondja, hogy gyere velem. Ez elvileg rendben is volna. Mert kell a magánszféra, meg ilyenek. Csakhogy a nők teste szeretkezéskor olyan kémiai anyagokat termel, amitől elkezdünk ragaszkodni, akár akarjuk, akár nem. És akarjuk vagy sem olyanokon kezdünk gondolkodni ilyenkor, hogy hová vezet ez az egész, milyen tartós lehet ez a kapcsolat, lehet-e ebből valami komolyabb dolog. Szóval ha akkor őszinte vagyok magammal, és vele is – lehet, hogy nem szenvedek ennyit. De persze az is ott van, hogy úgy kell elfogadni egy embert, ahogy van.....És utána ugyanez nagyobban: hogy x napig szóba sem áll velem, és azt mondja, ő ilyen. És nem kell megijedni, és hogy biztos lesz is még párszor ilyen, hogy szüksége van arra, hogy egyedül legyen – én meg intelligensen megmagyarázom magamnak, hogy ő ilyen, és én szeretem, mert mostmár megszerettem, most már nincs mit tenni, nem is tudok mit tenni: szeretem úgy, ahogy van. Elfogadom úgy ahogy van. És közben mi van velem? Közben azt nem hallom meg, hogy belül kiabálok, hogy de ez így nem jó NEKEM. Bármit el tudok fogadni, azt is, ami nem jó nekem, mert erre kondícionált az élet nagyon régóta. Ezért nem vagyok következetes magammal. )

Aztán meg: hogy érdemes-e ezen az egészen gondolkodni? Nem tudok nem gondolni rá. De az, hogy fáj, és rosszul vagyok, az nem segít a helyzeten.

És kérdezgetem magam, mi segítene? Mi segítene? Ha elutaznék? Nem. Tudnék boldog lenni a világ bármelyik másik pontján a jelenlegi állapotomban? Nem. El se tudom képzelni.

Aztán a kétségbeesés, hogy most akkor depressziós vagyok? Tulajdonképpen azóta, hogy megtudtam júliusban, hogy őkelme szeptember elsején óhajtja befejezni a kapcsolatunkat, csak mert egy másik városba költözik? Mert azóta csak egyre rosszabb és rosszabb lett minden. És a mélypont volt, amikor szeptember legelején visszajöttem Dániába. És az a mélypont azóta is tart, csak most az utóbbi egy hónapban még rosszabb: sötét van, folyton esik, beteg vagyok, ezért ki se mozdulok a szobámból, ah igen, fáj, és folyton fáj és folyton emlékeztet. És ott van mindenhol, mert BENNEM van. És ha elmennék a Seyshelles szigetekre, vagy a Bahamákra, akkor is itt lenne.

És akkor júliusban sem voltam elég erős. Tudtam én, hogy nem jó ez. Mégis visszacsináltam. (Nem lehet vége! Nem hagyhat el! Olyan jók vagyunk együtt! Annyira szeretem, és hadd szeressem még. Szeressünk még!) És ahelyett, hogy arra koncentráltam volna, hogy NEKEM ez rossz, és hogy itt talán csak én szeretek, mindenféle ítélet vagy vádolás nélkül, puszta tényként, hogy nekem ez rossz, ehelyett arra koncentráltam, hogy nem veszíthetem el. Mert egy nagyon fontos férfit már elveszítettem – örökre. És hiába tudom, hogy senki és semmi sem pótolhatja, ilyen helyzetekben előjön az a fájdalomtest, és mindent megteszek, hogy visszacsináljam. Mert akkor régen azt nem lehetett visszacsinálni, és nem akarom mégegyszer azt érezni, hogy tehetetlen vagyok, dühös, és belehalok a fájdalomba.

És nem tudtam szembesülni azzal, hogy az apám nem szeretett engem. (Emberi szinten. De lelki szinten ő vállalta a legnagyobb jótettet: az ébresztést. És akkor ez a „lelki szint”, és minden a „szeretet hatalmáról”, „Egységről”, „Összetartozásról”, „a mindennek mindennel való egységéről” szóló filozófia, vagy hitrendszer vajon nem menekülés-e annak az elfogadása elől, hogy ) az apám nem szeret engem. Nem férek bele az életébe, mert ott van a másik, az eredeti családja. És ettől én egy nagyon szomorú, boldogtalan kislány voltam, még boldogtalanabb serdülő és ifjú lettem. Ezért én sose voltam eddig igazán boldog. Mert ez itt volt, nagy volt, nagyon nagy, nagyon nagy része volt a személyiségemben, mert nem vettem róla tudomást. Nem láttam magamat. Nem akartam tudomást venni a  fájdalmamról, mert az túl nagy és túl erős volt.

És most

Visszaköszön. Most itt van. Most megjelenik mindenhol. Most a tudatomban van. És kívül is ott van. És érdekes módon szinte teljesen független az apám személyétől. Szinte, mert egy kicsit még haragszom az apámra. De már nem olyan nagyon. De maga a fájdalom teljesen az enyém, teljesen rólam szól, és nagyon nagyon örülök neki, hogy most már ez a részem  teljesen előttem van, teljesen aktiválva van – hát igen, fáj-fáj és baromi nehéz vele, és nap mint nap sírok – minden miatt, folyton mindenféle bajom van, de ami nagyon fáj, az ez. És aztán erre a nagy fájdalom gubacsra mér sok kicsi ragad.

És Ő pedig, vagyis az a gondolat, hogy ő nincsen már az életemben, hogy elhagyott, mint az apám, ugyanezt a gubacsot aktiválja. (Bár az apám esetében – elvileg – nem volt esélyem sem hallgatni magamra, következetesnek lenni magamhoz, és EGYnek lenni Önmagammal.) És talán mindebből meg az kéne legyen a tanulság, hogy igen, tehetetlen vagyok. Ezzel nincs mit tenni. Ez nagyon fájdalmas.

Aki el akar hagyni, elhagy. Aki nem szeret, az nem szeret.

Tehetetlen vagyok, vagyis nem áll lehetőségemben tenni ez ellen,

És a jó hír az, hogy nem is tehetek róla. Vagyis nem rajtam múlott. Nem azért van, mert rossz voltam, vagy nem elég szép/jó/akármi. Ergo nem kell szebbnek/jobbnak/akármibbnek lennem.

 

Visszatérve erre az egész fájdalom-gubacsra, meg a depresszióra – örülök, hogy kijött. Mert ha most kijön, kint van itt az arcomon, a tudatomban, mindenhol, az azt jelenti, hogy nincsen bennem. Megszabadultam ettől a tehertől. És az a gyanúm, hogy februárban, amikor „olyan nagyon boldog voltam”, ezt a hatalmas terhet bizony még cipletem. Fura dolog. Olyan, mintha úgy cipelne az ember egy hatalmas zsákot a vállán, hogy nem veszi észre. Mint a cigány meg a vaddisznó esete.

Megy a cigány az erdőben, orvvadászik. Lő egy vaddisznót, vállára veszi, indul haza felé. Szembe jön a vadász. Kérdezi tőle: - Némmá cigány, hát neked meg mi van a válladaon? – Mire amaz: - Ja, csak egy falevél. – Nem ott, a másikon. – Úr Isten, Jézus, Szűzmária segíts! Egy vaddisznó!

És azt gondoltam ma délelőtt, hogy lehet, hogy a tegnap esti hülye gyógyszer miatt vagyok ennyire depresszív hangulatban. Mondjuk még most sem tudom. De most, hogy írok, erősebbnek érzem magam. Lehet, hogy a „megfejtés” miatt. És most, hogy elérkeztem a MOSTba – szóval visszaolvastam a blogom, és akkor januárban írtam egy érzésről, ami mostanság jelent meg újra, és erről jutott eszembe az, hogy ismétlődnek a történeteink. Hogy körökben felfelé élünk: a tudatosságban egyre feljebb lépünk, amikor ugyanazokat az érzéseket egyre mélyebben tapasztaljuk meg. Szóval most értem körbe. „Olyan, mint amikor először próbálsz megállni a lábadon egy plexi padlón, valami viszonylag nagy mélység felett, és mintha mindjárt elesnél, de persze mégse. Talán félsz is, hiszen látod a mélységet, és bizonytalan vagy, mert túl vékonynak találod a talajt. És imbolyogsz is, de aztán lassan megtalálod az egyensúlyod. Olyan, mint amikor először próbálsz megállni a lábadon egy plexi padlón, valami viszonylag nagy mélység felett, és mintha mindjárt elesnél, de persze mégse. Talán félsz is, hiszen látod a mélységet, és bizonytalan vagy, mert túl vékonynak találod a talajt. És imbolyogsz is, de aztán lassan megtalálod az egyensúlyod.”

Szóval hogy ezt egyszer már megéltem. Csak máshogy. Merthogy most is ez van. Csak NAGYON máshogy, más összefüggésben….

 

És szintén a mostban maradva, ez mostani felismerés, hogy ezt el kell most fogadnom, hogy az apám nem szeretett engem. Mert nem tudott,vagy nem akart. Ez nekem rossz, de őt nem hibáztatom. Valamint, hogy ez nem úgy van, hogy az apám nem szeretett, és akkor mi van? Mert hogy én már felnőttem, nem kenhetem rá a hiányosságaimat, mert már felnőtt vagyok, már tehetek másképp is. Szóval ez nem így megy. Nekem együtt kell éreznem magammal, és akkor megpillantom magam egy másik szemszögből, hogy mennyire csodálatos is vagyok, mármint egyszerűen csodálom magam, hogy ekkora fájdalommal hogyan is éltem túl? Hogyan hoztam létre mindazt, amit? Hogyan tudtam csak úgy “élni az életem”? Létezni?

És aztán jön, hogy minden, de minden teljesen jól van úgy, ahogyan van, mert máskülönben nem lennék most az, aki vagyok.

És akkor hátra van még a Kristóf tisztázása. Hogy miért is fáj ennyire? Hát ezért. Mert aktiválta azt a fájdalmat. Hogy miért maradtam, amikor mennem kellett volna? Mert féltem ezzel a fájdalommal szembesülni, de mily kegyes az élet, MOST szembesültem vele, most kijött.

Egyébként valahogy úgy jött ki a lépés, hogy mindkét fájdalom valahogy egyszerre tetőzött, azt hiszem, és persze szoros kapcsolatban voltak egymással.

 

Szóval most gondolkodhatnék azon, hogy ő szeretett-e vagy sem. Érezhetem én most úgy, hogy nem szeretett és nem szeret, és én csak becsaptam magam, mert hiába nem úgy VISELKEDETT, mint aki valóban szeret, és hiába volt az nekem rossz, azt hazudtam magamnak, hogy az jó. Próbálhatom én őt megérteni. De a legjobb, ha azt mondom, az emberek motivációi kifürkészhetetlenek. De aki nem viselkedik szeretetteljes módon, az valószínűleg maga is szenved és fél. És ő sokszor nem viselkedett szeretetteljes módon. Mondta azt is hogy nem szeret, mondta azt is hogy szeret, meg hogy ez mindig így fog maradni. Azt nem tudom, mondta-e ezeket már másnak. Azt se tudom, mennyi igaz ebből. Azt se tudom, valaha ki fog-e derülni, de nem is nagyon érdekes. Mert ami érdekes, az az, hogy

magammal foglalkozzak. Mert másokat nem ítélhetek el, és nem is mondhatok róluk dolgokat, hacsak azt nem, hogy én hogyan éltem meg őket.

Sokáig sokáig száz százalékig biztos voltam benne, hogy szeretjük egymást.

Most azt gondolom, hogy lehet, hogy én sem szerettem mindig jól.

Meg azt, hogy ezért nem szabad hogy haragudjak magamra, vagy hibáztassam magam, hiszem a tőlem telhető legjobbat tettem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nagyon szerettem és nagyon szeretem. De még nekem is sokat kell tanulnom a szeretetről – talán élethosszig vagy azon is túl. Magamban is látom már, mi az, amikor valóban szeretek, és mi az, ami nem szeretet. Az nem szeretet, hogy folyton szomorú voltam, mert féltem attól, hogy elveszítem. Az szeretet, hogy ha bejött a szobába csak azt éreztem, olyan jó körülötte lenni, és jó, hogy körülöttem van, örülni neki, meglátni benne a csodát, és nagyra becsülni. Az szeretet, hogy 6 órákat utazni valakiért, azért dolgozni, hogy erre legyen pénzem, gondolni rá, törődni vele, hogy ne legyen egyedül. Az szeretet, hogy bármit is tesz, ami nekem esetleg fájhat, eltűrni, megbocsátani, és ugyanúgy szeretni. Utána szaladni, megölelni, amikor neki kellett volna odajönnie hozzám – az szeretet. Elvárni, hogy odajöjjön: az nem szeretet. Várni, hogy mikor jön végre: az szeretet. Kikísérni a vonathoz – szeretet. Elvárni bármit is – az nem szeretet. Kitartani valaki mellett, akármilyen legyen is az illető – az szeretet. Megszakítani a kommunikációt – az nem szeretet, az szeparálás. (Ez esetben önmagam védése.) Megbízni valakiben – az szeretet. Megosztani valakivel valamit – az szeretet. Elengedni valakit, ha neki úgy jó, az szeretet. Elhagyni valakit, az nem szeretet. Türelemmel, higgadtan megbeszélni – az szeretet. Elszaladni a problémák elől, az nem szeretet. Őszintének lenni – az szeretet. Támogatni, vígasztalni – szeretet. Meghallgatni, ott lenni, nem kritizálni – az szeretet. Megpróbálni megoldani más helyett egy problémát – az nem szeretet. Csokit vagy vásárfiát hozni valakinek – az szeretet. Legyőzni a büszkeséget – az szeretet. Mosolyogni valakire – az szeretet. Mindig elérhetőnek lenni valaki számára – az szeretet. Odaadónak lenni – szeretet. Visszatartani, visszafogni – nem szeretet. Nyitott könyvnek lenni – mindent megosztani – szeretet.

Ez mind saját tapasztalat, úgy értem, amiket én tettem vagy nem tettem………

 

Végeredményben: amivel nem tudtam szembenézni az az volt, hogy elhagy, mint az apám – és nem akartam megint azt érezni. De ő nem az apám, hanem egy másik ember, azért nem is kell, hogy pont ő szeressen. Ő nem az volt, aki kitartott volna mellettem. Meg azzal a lehetőséggel sem tudtam szembenézni, hogy nem szeret. Ami volt: nem tagadom le, de nekem már akkor is sokszor úgy tűnt, mint aki nem szeret, csak ezt sem vallottam be magamnak akkor. Most meg már mindegy, hogy szeret vagy nem szeret. Elhagyott – tehát nem szeret. Annyira semmiképp sem szeret, hogy velem legyen, vagy hogy nekem jó legyen vele.