...még mindig készül az új számom. Ma már teljesen összeraktuk, csak gondolkozom, hogy a harmadik versszak helyett kéne írni egy másikat, mert nem jött ki olyan jól a szótagszám. És gondolkodom, hogy írjak-e negyediket, vagy csak ismételjem az elsőt - mert az a legjobb.
Tegnap este volt itt egy zenekar, négyen voltak és viking zenét játszottak, és az énekesük egy nagydarab izlandi fószer, akinek állítólag van egy száma, ami nagyon híres Izlandon, és egyébként baromi jó hangja van. Főleg basszus, de tenor dolgokat is elénkelt. Nagyon jó kis zenét nyomtak. Autentikus hangszerekkel...
Ezen kívül itt úgy látszik, nem az április a bolondos és szeszélyes, hanem a november. Ma hol esett az eső, mintha dézsából öntötték volna, vagy csak szemerkélt, hol meg sütött a nap.
Egész szép az alkonyi ég...
...ha nem lenne, ki megöleljen, nagyon hiányozna. Hiányolnám a testi kontaktust. Így hogy van - egész jól megvagyok...
De még mindig nem tudok annyira örülni a dolgoknak, mint szoktam. Pedig igyekszem.
És persze csak rajtam múlik, csak választás kérdése - kivéve, hogy ami fáj, az fáj. Ami hiányzik, az hiányzik. Az emberek nem változnak.
És mindenkinek saját helyi értéke van.
Mégse tudunk mindenkit egyformán szeretni......
Ez vajon miért lehet?
Vagy csak a seb okozza, hogy hendikeppel indulok szeretésből?
***
Azon járattam az agyam tegnap meg ma, hogy azok az emberek - köztük jómagam is - akik mérgelődnek a világgal, hogy nincsen benne béke, és miért nem tudjuk szeretni egymást - csak szimplán szeretni, drámák és félelmek nélkül, háborúk nélkül - szóval akik mérgelődnek, kiakadnak és harcolni próbálnak, és lázadni,
vajon nem azért teszik (tesszük)-e, mert a mi lelkünkben, a mi életünkben, a mi fejünkben és szívünkben nincsen béke?
Ha lenne, nem harcoskodnánk. Nem mérgelődnénk.
Ha lenne, csak tennénk a dolgunkat csendesen, mint mondjuk Gandhi.
És egész nagy, és új felfedezésem, hogy bennem nincsen béke. Nagyon régóta nincsen, talán soha nem is volt. Csak erről sem vettem tudomást. Egyszerűen nem láttam az erdőt a fától. És azt hiszem, vagyunk még ezzel így egy páran....
Szomorú felfedezés részemről. Kicsit szégyellem is.
Azt is, hogy becsaptam magam 25 éven át.
Bár, amikor azt hittem, béke van bennem, akkor az is volt, csak alatta ott forrongott az egész békétlenség.
Igen: nem tudom elfogadni a világot. Igen, dühös vagyok, és megbántott, mert a világ nekem olyan volt, amilyen.
Mert nem lehetett normális, teljes családom.
Ezek után hogyan tudom majd létrehozni, ha egyáltalán sikerül valaha? Nincs előttem példa. Persze az embernek vannak ösztönei, csakhogy nekem (sokszor-) sajnos túl sok agyam van ahhoz, hogy az ösztöneimre hallgassak.
Nem tudom elfogadni, hogy az apám lelépett - őt elfogadom, és tudom, hogy nem tudott jobbat, ahogyan Open se,
de mégis miért kell nekem szenvednem azért, mert valaki nem vállal felelősséget?
Miért van az, hogy ami az embernek alanyi jogon járna, pusztán a fizikai létezéssel együtt, hogy apja legyen, (vagy másoknak anyja, szülei, családja) az nekem nem lehetett?
És hogy ezért az egész életutam és életelveim megváltoznak a "normális" emberekhez képest, akik tudnak elfogadni, akik tudnak normális párkapcsolatot teremteni, alkalmas embert választani.
És emiatt keresem olyan megszállottan azt az egy férfit, aki mellettem marad - kvázi apám helyett. És tudom, hogy ezt nem kéne. Mert azt nem lehet.
Hanem el kéne fogadnom, hogy az, amit nem kaptam meg, hogy valaki úgy de úgy szeretett volna, hogy valakivel annyi örömem lett volna, mint az apákkal lenni tud, hogy valakivel még lehetett volna játszani, vagy ha rossz is lett volna, de kitartott volna mellettem - ez örökre elveszett, és soha de soha, senki és semmi nem fogja tudni se visszaadni, se kárpótolni.
De ettől még létezhet valaki valahol, akit tudok és akit lehet úgy szeretni, ahogyan én tudok, és aki viszonozni fogja ezt. Ettől még hinnem kell benne, hogy megérdemlem a számomra tökéletes párkapcsolatot. Amiben tapasztalom, hogy szeretnek, úgy szeretnek, hogy az soha el nem fogy és úgy szeretnek, hogy kitartanak mellettem...
És persze tudnom kell, hogy az is lehetett volna, hogy van apám, és még nagyobb zűrbe keveredek vele, ami pontosan ugyanennyire megnehezíti az életem, vagy még jobban. (Mindenkinek a maga keresztje, ugye.)
És hogy mennyire-mennyire szerencsém van az Anyámmal. Vele cserébe duplán, triplán, sokszorosan szerencsém van.
És hogy mindezek által valószínűleg olyan képességeket, ajándékokat, tulajdonságokat kaptam, ami teljesen egyedi, és senki másnak sincs ilyen.
Például az, hogy mennyire tudok szeretni....
Vajon mennyire tudok?
Tudok-e szeretni, ha nincsen béke a lelkemben?
...mert ez egy háború, ami bennem dúl, már mióta. Ezzel is úgy voltam, mint a fájdalommal, amit cipletem gyerekkorom óta - mint a cigány meg a vaddisznó esete. Megy az erdőbe orvvadászni, meglövi, vállára veszi, megy vele haza, jön szembe a vadőr. Mondja neki: -Néémmá' cigány, mi az ott a válladon? - Ja, csak egy falevél. - Nem ott, a másikon. - Jézusszűzmáriauramisten kegyelmezz, egy vaddisznóóóó!
Szóval így vagyok én a fájással, a haraggal, meg a háborúval.
Ki gondolta volna.
Gyanútlan szemlélők számára ez nem is látszik rajtam....
És meddig, milyen jól eltitkoltam magam elől, nem is értem, hogy lehet ezt. Olyan tökéletesen letagadni és eltussolni valamit, hogy tényleg azt hiszem, hogy minden jól van.
És persze akkor nem azt az életet élem, amit mondjuk súly nélkül élhetnék. Lehet, hogy ha lerakom ezt a terhet meg a háborút, még repülni is képes leszek...
Szóval ezekre csodálkoztam rá tegnap, meg ma.
Illetve ma már kérdezgettem magam, hogy
"El tudom fogadni azt aki, ami, ahol és ahogy vagyok? Békét tudok kötni mindezzel?"
És néha halvány szele érintett az "igen"-nek...
És mostanában sokszor érzem úgy, hogy szerencsés vagyok, és gazdag, mert mindenem megvan, amire szükségem lehet, és sokkal nagyobb jólétben élek már most, mint gyerekkoromban - csak még mindig nem én teremtem, nem én tartom el magam.
...olyan érzés, hogy minden, amit nem kaphattam meg mondjuk gimnazista koromban, azt most kapom meg. Mintha le lennék maradva időben - az itteni tér-időhöz képest. Az én belső időm mintha valahogy sokkal lassabban telne. Például most vagyok gimnazista egyfelől. Másfelől meg 26 éves nő, csak a 26 éves nőt nem tudom élni. A gimnazistát tudom élni. Mondjuk utolsóévest, vagy talán kollégista egyetemista, aki végre azt tanul, amit szeretne.
Mikor fogom utolérni magam?
Remélem, 30 éves koromra sikerül...
De az is lehet, hogy most már egész sokáig így fogok maradni...
26 vagyok, és 21-nek néznek.
Pedig lassan kezdődnek a szarkalábak a szememnél...ez az egyetlen áruló jel, de ez se nagyon látszik...
Köszönöm, hogy megoszthatom Veled...
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése