Életem legszörnyűbb 5 percén vagyok túl ma. Életem legszörnyűbb lakásnézésén.
Ez is majdnem leírhatatlan.
A hideg ráz tőle és undorom van tőle.
Olcsó szoba kell ugye. Nincs róla kép a neten. Telefonszám van. Ez jó. Fel is veszik. Kedves hangú nő. egbeszéljük a találkát. Azt mondja, az a feltétel, hogy szeressem a macskákat, legyek kedves a macskával. Jó, mondom, egy macska nem akadály. (Bár furcsállaottam, hoyg ez ennyire hangsúlyos...nem kérdeztem meg, de, gondoltam, "Miért? Hány macska lehet ott?"
Hát - csak egy volt.
De a lakás, Istenem, a lakás...és a nő, és a szemei, és az a szag....Mint ahol ezer éve nem szellőztettek. Macskakaja maradékok mindenfelé. Rendetlenség, zsúfoltság, alacsony mennyzet.
Szuterén. Egy hosszú, keskeny, ablektalan folyosó, a végében konyha, oldalt három ajtó. Sötét, sötét, sötét.
Szóval elbringáztam melóból a helyre. Egész jó környék. De amint közeledek, látom, hogy a lakás a jó környék legvégében van. Necces. Sehol senki. Telefonálok. Sok csörgés után veszi fel. Szürkületben állok a kapuban. Azt mondja a telefonba, hogy egy perc és jön és ajtót nyit. Eltelik vagy három perc. Gyanakszom, hogy ügynök, nem tulaj. De végül kinyílik a szuterén ajtaja, megjelenik egy szőke fej, akkor beviszem a kapun a bringát, letámasztom, és leslattyogok a pár lépcsőfokon. Kabát van rajta. Egészen zavart a tekintete, nem akar kijönni a lakásból. Azt mondja: "Le tudnál jönni?" Mondom: "Jövök." Mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy jövök a lábaimmal. Beteszem a lábam az ajtón,és kapásból fordulnék is vissza, mert az a szag... na de ugye az udvariasság. Betessékel a konyhába, a hosszú keskeny folyosó végén, de még előtte megkérdezi, hogy "Bezárnád az ajtót?" Mondom, "Úgyis öt perc múlva megyek." Még visszanyúl, tapogatja a zárat, aztán rálegyint. És mindenfelé a macskakaja maradékok. Kis tálkákban, vagy csak úgy a kis asztalka sarkán, és a tűzhelyen is. És rendetlenség van, levegőtlen, sötét és iszonyúan büdös, áporodott, macskakaja, és macskaalom szag. Feltesz egy csomó kérdést, aztán elölről felteszi őket megint. Mikor másodszor mondom, hogy magyar vagyok, akkor megjegyzi, "Ó, igen, elfelejtettem. De idegen vagy, ugye?" Pfff. Jah, a marsról jöttem. És mindeközben idegesen a szájához nyúlkál, meg-megérinti, el van kenődve rajta a cinóbervörös rúzs. Lapos szőke, gyér haja líg-lóg. Furákat kérdez és gyorsan. Hamar a lényegre próbálok térni, hogy megnézhetném-e a szobát, mert végülis ezért jöttem. Még handa-bandázik egy rövidet, hogy tele van cuccal, de ha kiveszem, mindent eltüntet onnan. Nagy nehezen eljutunk a szobáig. Tényleg tele van cuccal. De sötét, ugyanolyan büdös, mint a lakás több része. Nem is tudom mihez hasonlítani. Irtózatos. Nem csoda, hogy a nő bolond. Ha ilyen helyen élnék, én is az lennék.
Illetve, végig ezen filózom, teljesen bolond-e vagy csak nagyon rajta van valami drogon? Nem tudom eldönteni. Legszívesebben rohanva távoznék, de még az ajtóban megkérdezi, hogy tetszik-e. Mondom neki, hogy nem, és mennék, de még megkérdezi, hogy akkor mi tetszett volna. Csak ennyit mondok: több fény. Minden értelemben gondolom, de jóistenezik, hogy hát hogy lenne több fény, mikor ez egy szuterén. Mondom, mindegy, majd holnap még írok egy üzenetet, hogy igen vagy nem, de ne számítson pozitív válaszra. Erre megölel, vagy próbál úgy csinálni, és a hajának is macskaszaga van. Miért nem vette le a kabátját a lakásban? Jesszusom, mit ölelget? Aztán meg azt mondja, örül, hogy találkoztunk, és hogy szeret. Mondom, hogy én is. És spuri és fel a bringára, és hála a jó égnek, hogy megszabadultam, és hogy most nem egy nyamvadt buszra kell felülnöm, hanem kitekerhetem magamból ezt a szarságot.
Fhuh.
Irdatlan durva volt. Amíg le nem zuhanyoztam itthon, mindent rendbe nem raktam magam körül, és le nem ültem emberi lényekkel kommunikálni, addig a frász volt rajtam.
Mert ilyen vagyok: nagyon nyitott és érzékeny, és bizony, "beleérzek" az emberekbe, ha kapcsolatba kerülök velük, és beengedem az energiájukat magamba, hogy megtapasztaljam őket, és az őrültekkel nem tudok mit kezdeni. Mármint az ilyen teljesen zavart, elveszett, vagy megszállot vagy megtört, fénytelen lelkekkel...
...egyébként, annyira sok sötétséget látok itt Londonban... Persze sok fényt is. És utóbbit vonzom többnyire - de London egy kifejezetten sötét hely. A sötétség helye is. Nem véletlen, hogy itt játszódik a Twist Olivér, meg a Sweeny Todd... A Sherlock Holmes sztorikról nem is beszélve. És amikor néha a sötétséggel találkozom itt, az tud rossz napokat, órákat okozni.
Olyan ez, hogy itt rengeteg ember van. Hogy itt aztán
minden van. Itt nincs mese. Ez kőkemény. És mivel minden itt van, ezért minden extremitás is megtalálható. Jó is, rossz is. És a legjobb is és a legrosszabb is. A legszebb is és a legbetegebb is. Azt hiszem, talán ez is az egyik oka, hogy annyi művész és annyi művészet van itt.
Hát... egy fertő. De van sok-sok szeretet és fény is. Például, ahol dolgozom. A munkatársaim és főnököm is egytől-egyik remek, csodás, jó emberek. Jó csapat. (A főnököm, akit én csak Übernek hívok, mert amúhy francia, és Hubert, nagyon ért ahhoz, amit csinál...) Oda csak két hónapban egyszer jön be hasonló elmeállapotú ember, mint ez a mai macskás nő - és ki is megy. Viszont szinte csak turisták, és normális, remek, kedves és nyugodt emberek jönnek és örülnek a virágfagyinak. Hát igen, fagyizni nem agresszívan megy az ember többnyire. És amúgy nappal mindekni borzasztóan udvarias és kedves a Cityben (a központban), és éjszaka csodájára járok a traviknak, az afróknak, a részegeknek, akik nem bírnak egyenesen menni, vagy akik ücsörögnak az utcákon a földön a pubok mellett. Vagy, a minap hazafele menet tüzet kértek tőlem, naivan megyek, hogy persze, aztán jön egy biztonsági őr nagydarab afró nőci egy elsősegély dobozzal, és akinek tüzet adtam, és a lépcsőn ül, na az ő füléből csorog a vér, és ott elkezdik magyarázni egymásnak, hogy dehát ők nem is csináltak semmit, ők csak jöttek volna fel a lépcsőn, de valami nagydarab pasi akkorát vágott a csajra, hogy leesett a földre, és most csorog a vér a füléből. De végülis magánál van. Meg részeg. Mint a barátnője. És a véres kezéből alig akarja visszaadni az önygújtómat, mert annyira belemelegedett a magyarázásba.
Szóval, ma hazafelé, csitítgatnom kellett magam, hogy jól van, semmi gond, hál'Istennek nem kell odaköltözni, van választás, és én még én vagyok. És én normális vagyok. És az is maradok.
De London durva.
London őrült város.
Itt most minden erőmre és hitemre szükségem van...
Ezért nem szabad Londonban egyedül lenni........Úgy értem, társ nélkül. Úgy értem, szeretet nélkül. Úgy értem, fizikai kontaktus nélkül. Úgy értem, barátok nélkül.
Különben elveszik az ember, és kinő az érzéstelenítő mirigye. Mint egyeseknek. (Erről még majd később bővebben.)
Ezért kell(ene) nagyon őrizni azt, aki vagyok...
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
Mármint csak egészségesen.
Meg ha már nincs kinek mondani, legalább ide leírom, és akkor legalább egy kicsit úgy érzem....úgy...
