5-4-3-2

Holnap majd már csak egy lesz vissza, de előbb még szigorlatoznom kell, ezért is álltam le a fordítással.
...a legnagyobb ajándék, amit valakinek adhatunk, az a vele töltött idő, a neki szentelt figyelem.
Ma elbúcsúztam két nagyon kedves barátnémtől. És elfelejtettem mondani nekik, mennyire szeretem őket, bár talán tudják. És fontos volt, hogy szántak rám időt.

Kicsit más:

A világtörténelmem legnagyobb égése.
Végre kiöntöm a lelkem ország-világ előtt.
Hétfőn kellett volna szigorlatoznom, addigra kértem magam. Persze, ahogy az eddigi vizsgáim 80 százalékánál, most sem tudtam időre rendesen felkészülni.
A vizsgákat át lehet iratni, és lehet úvézni, bár ez se volt mindig így...
Viszont a szigorlat nem így működik. De, minthogy nem vagyok gyakorlott szigorlatozó - ez életem elsője, sem azzal meg nem ajándékozott a sors, hogy legalább bétékás szobatársaim legyenek, nem tudtam, hogy az ember, ha tudja, hogy nem tud felékszülni, oda szólhat telefonon, hogy írják már át az időpontját. Ámde a - közvetlen a vizsgám előtti - karácsonyi szünetben senki nem dugta oda az orrát az egész múzeum körúti kampusz környékére se. Így hát telefonálni, csak aznap reggel nyolckor tudtam volna, amikor még a titkárnő sem volt ott, mivel ő tizenkettőtől kettőig rendel, és csak fél egyre érkezett meg. Tudom, mert meg kellett, hogy várjam. Mindez azonban mindegy is tulajdonképp, mivel sejtésem sem volt minderről, mivel két tétékás szobatársam, akiket egyébként imádok, nálam tapasztaltabb szigorlatozók lévén, felvilágosítottak, hogy de hát az is csak egy vizsga, kell, hogy legyen utóvizsga abból is, és hüledeztek, hogy nekem hogyhogy csak egy időpontot adtak meg, merthogy náluk abból is több szokott lenni. Jómagam csak azt felejtettem el akkor, hogy náluk sokkal inkább egymásra épülnek a tantárgyak, mint nálunk, és hogy ott szigorlatozni is tömegesen szoktak. Na nem olyan nagy tömegre kell itt gondolni, mint mondjuk egy kollokviumi vizsgánál, de azért a mi egyszemélyes szigorlatunkhoz képest az is tömeg. Mert mint kiderült: nálunk ilyen nagyvonalú csak a képzés, hogy egyenként foglalkoznak velünk. Ennek bizony örülnöm kellene.
De úgy esett, hogy inkább szégyent hoztam a fejemre, mintsem megbecsülést.
Két rendkívül tiszteletre méltó úr várt engem, megtisztelve idejükkel és energiájukkal, és én nem csak hogy majd' fél órát késtem a vizsgáról, hanem annak tetejébe még be is jelentettem, hogy én nem tudok most vizsgázni, mert nem tudtam rendesen felkészülni.
Ők ugyan nem tudják, de soha nem aludtam még el vizsga előtt. A drukk miatt magamtól szoktam ébredni. Ezúttal viszont a hajnali ötig tanulás miatt, úgy látszik, mégis sikerült túlhúznom a lóbőrt. Csörgött a vekker, lenyomtam, hogy csak még öt percet - persze két óra lett belőle. Így késtem fél órát. Pedig soha életemben nem lettem gyorsabban útrakész...
Gondolom, fogták a fejüket a tanár urak, hogy lehet valaki ilyen szétesett. Node ahogy a szóbeszéd tartja: a filozófusok szórakozottak. Hát ez rám triplán jellemző. Nem vagyok rá éppen büszke, de el kell fogadjam, különben csak még inkább megnehezíti az életemet. Az önvád dupla gond. Bár azért eléggé lelkiismeretfurdalásom volt és van még mindig az ügy miatt.
Aztán, hogy egyszer bejöttek a kedvemért, és a semmire vártak fél órát, úgy, hogy előtte még a dolgozatomat is kénytelenek voltak végigolvasni, másodszor is becitálnám őket, ha beleegyezésüket adják. Hogy - amint a tétéká rendszeréből ismerni véltem lehetőségeimet - másodszor próbálkozzak.
A tanár urak aztán azt mondták erre, hogy ők nem tudják, lehet-e, beszéljem meg a titkárnővel, s ha szerinte lehet, akkor rendben van.
Nem győzök elég hálás lenni az uraknak, és a jó sorsnak, hogy velük hozott össze, és mind ilyen kegyesek hozzám.
A titkárságon azonban kiderült, hogy ez itt nem szokás, és hogy a titkárnőnek is meg kell kérdeznie a szigorlati bizottság elnökét, hogy egyáltalán lehet-e ilyesmit, és ő engedélyezte, így aztán lehetett. Újabb mázli. Újabb hála. Újra kiderült: Szalaitündével, mint mindig, újfent, megint "máshogy van".

És ma már ma van. Ma szigorlatozom, és holnapután indulok.

Isten áldja, - és én is áldom - a tiszteletre méltó tanár urakat, és az ő jóindulatukat. Továbbá a Szerzőnőt, és az Álomfejtőnőt. Meg az én hallatlan szerencsémet, és a jólétet, ami osztályrésemül jutott.

Hálás vagyok az Anyámért, hogy bölccsé vált anyához születtem, a kollégiumért, a remek környezetért, a nyugalomért, a kedélyességért, a szobatársaimért, a barátaimért, minden anyagi és szellemi javamért.

Tudom, megint patetikus lettem.
Dehát patetikus vagyok. És szentimentális. És szeretem!

Jóéjt, Világ!
Szeretlek.