Day 1.

Megérkeztem.

...mindenhol, mindig, mindennek van pozitív és negatív oldala...
...az emberek mindenhol emberek. Különbözőek.
De tény, hogy errefelé liberálisabbak.
Mire felnőnek, valahogyan igazi ember lesz belőlük. Több emberséggel, mint odahaza...és nehéz a szívem, hogy ezt kell, hogy érezzem.

Az indulás. A repülőút.
Budapest Ferihegy 2A, reggel 5:20, mert 7:20-kor indulás.
Két órát aludtunk baráti búcsú-vacsora után a Szánsájn meg én. ALig láttunk ki a fejünkből. Szmog, köd, szürkeség. Taxi. (Első szmogriadó Budapesten.)
Check-in. Kávé. Felébredés. ...a búcsúölelésnél majdnem elpityeredtem. Aztán a kaputól a buszra, onnan a repcsire, nem nagy, nem is kicsi. Boeing.
Remek, sima utunk volt Koppenhágáig. És a felhők fölött tényleg mindig süt a nap. A vegetáriánus szendvics ugyanolyan rossz, mint a nem vega. De nagyon éhes voltam már. És olyan magasról csak térkép az, amiben olyan kicsinek érzem magam néha. Magyarországtól északabbra kitisztult az ég, és majdnem egész úton láttam a térkép-tájat alattam. Sokfelé hótakaró, apró és nagyobb településekkel, városokkal, útkígyókkal tarkítva. Minden barna és fehér. Aztán egyszer csak elkezd minden zöld lenni. Aztán a zöld egy hirtelen, érzéki fehér vonallal átvált kékbe. A szívem majd megáll a gyönyörűségtől. Napsütés, igazán azúrkék tengert látok, és valamelyik északi szárazföld csücskét. Aztán hatalmas jobbra-kanyar, majd még nagyobb balra karika. Landoláshoz felkészülni. És még mindig csak víz, és szigetek. Van egy nagyon hosszú híd a tengeren Koppenhága közelében...nem tudtam rájönni, hová vezet, hová tűnik el a vége, de egész tisztán látni, majd előtűnnek a szélerőművek, mint tiszta fehér stilizált margaréták - a tenger kékjén. Ha nem a saját szememmel látom, el se hiszem. Egyszerűen a tengerre építették őket. Ott úgyis mindig fúj.
És egyre ereszkedünk, már a tenger hullámai is tisztán kivehetőek, és meglátom a partot, épp alattunk, egész közel egy régi vágású fehér-piros csíkos tömzsi világítótorony, az is a tengeren.
És végre leszállunk egy újabb vargabetűt követően, párhuzamosan a tengerparttal.
Koppenhága.
Tranzit.
Még játszótér is van belül, zöld padlószőnyeggel, videojátékokkal, és csocsóval - nekünk se kell több, Fannival csocsózni kezdünk, és közben beszélgetünk, és megbánom a korábbi alaptalan félelmemet a kényszer-ismeretséget illetően - Fanni jófej. Teljesen. És manó-szerű. Világoszöld, hosszú kabátja, piros béléssel, kobalt-kék nadrág villan ki alóla, lángvörös haj, világosabb szemöldökök, kék szemek, kissé északias vonások, nagy mindenféle zöldes árnyalatú vastag kötött sál, és ha még az ugyanolyan vastag nepáli szabású kötött, fekete, füles sapkáját is a fejébe húzza - teljesen manóssá válik. Bírom.
Csocsóban elfáradva leülünk egy bárszékes magas asztalhoz, tovább beszélgetünk, és elkezdem azt érezni, hogy kirántottam magam az előző életemből, és már nincs visszaút, és hiányzik a biztonság, a lelki talaj a lelki lábaim alól. ...mi lesz itt velem? Hiányzik a pasim, akihez hozzábújhatok, ha például így érzem magam. Hiányzik, hogy nincs mellettem. Mert ha ő itt lenne, én otthon lennék bárhol. Hiányoznak a barátaim, az otthon, a biztonságos körülmények, hogy tudom, merre kell menni, hová lehet fordulni, és ahol az árak nem a háromszorosa annak, mint amit meg tudnék engedni magamnak...
Nagy betűk hirdetik, hogy wifi area, de nem csatlakozom rá, mert az is fizetős.
Egyre inkább szembesülök az árakkal...
Meg az építészeti leleményességgel, és hogy a tranzitban parketta van a padlón, és ettől otthonos. Az emberek nyugodtak, és kedvesek.
Koppenhágából Aalborgba különböző géppel repülünk tovább, én háromnegyed órával később, mint újdonsült barátném.
Várok, fényképezek, SMS-ezek a Szánsájnnal. Hiányzom neki, még reggel írta. Hát ő is nekem. Még mindig, és egyre jobban.

Aztán egy olyan kicsi gépre ülök, amilyet még csak filmekben láttam, majdhogynem magánrepülőgép méretű, talán még annál is kisebb, alig huszan ülünk benne. A felszállás zseniális. Mindent jobban megérez az ember, mint a nagy gépeken. Az gyorsulást, ami a székbe nyom, a kanyarokat, az emelkedést, a légörvényeket...Az út utolsó harmada viszont rémálom...Koppenhágában még napos idő volt, de Aalborgban párás felhős és módfelett szeles idő van. Nehéz landolás. Úgy ráz a gép, mintha viharban repülnénk. Gyanúsan ingadozik a magasság, és a szárnyak is dülöngélnek. Hol jobbra, hol balra kell visszahúzni, mintha a lég dobálna minket kedve szerint. Pont olyan, mint egy hullámvasút. Gyomor-emelkedés, és -süllyedés, egész hosszan. Félek, a kapitány nem tudja becélozni a kifutót, de végül úgy teszi le a gépet, mintha csak egy láthatatlan kéz fogna minket és puhán, simán rágurítana a szőnyegre. De azért izgi volt...
Fanni és John, az angoltanár-könyvtáros-apapótlék, várnak. És már ülünk is a kocsijába, és irány Vraa.
A dán nyelv igen érdekes, helyenként vicces. A svédek azt mondják rájuk, ugyanúgy írnak, mint ők, de úgy beszélnek, mintha forró krumpli lenne a szájukban. És tényleg.

Aggasztó dolog(- hogy túl legyünk a feketelevesen,)a pénzügy. A reptéren szembesültem vele, hogy az árak bizony nem az én pénztárcámhoz vannak szabva. Annyira nem, hogy mini-pánikba estem. Amikor eljöttem, azt hittem, van valamennyi koronám, ami magyar viszonylatban annyi pénz, hogy ha olyan iskolában lennék otthon, mint itt, vagyis ahol kapok kaját, szállást, és semmit sem kell fizetnem, két hónapig elég lenne, plusz a számlámon lévő pénz - összehúzva magam, de kijönnék - ellenben, amikor a legolcsóbb ehető és iható dolgokat vettem éhen és szomjan halás ellen, annyi pénzt fizettem ki, hogy hirtelen ráeszméltem, hogy ez túl nagy része a meglévő koronámnak.
Szóval dolgoznom kell.
De, mint egy itt dolgozott litván lánytól megtudtam, dán nyelvtudás nélkül nagyon nehéz itt munkát találni. De ő bébiszittelt, és azt mondta, segít nekem is... De közben rájöttem: ha más nem, esténként és hétvégenként utcazenélni fogok. Vagyis énekelni. Az még élvezetes is... bár ez a város elég kisváros.
Minden szolgáltató és bolt - a Sparon és még két másikon kívül - a helységről van elnevezve. Vraa Pizzeria. Vraa Aphoteke...
Kicsit olyan érzésem volt, amikor megérkeztem, hogy a világ végére jöttem.
Kicsit elveszettnek éreztem magam...
Az emberek kicsit furcsák - ahogy az északiak általában. De van bája a dolognak.
Aztán nem volt paplanom, mert azt hittem, ágyneműt kell hozni, és mint kiderült ők nem azt értették alatta, amit én - huzatok és lepedő -, hanem a takarót is.
Ez abban akadályozott, hogy - hullafáradtságomat enyhítendő - pihenjek két órát. De a furcsa szobatársam nagyon kedvesen szerzett nekem takarót és párnát.
Szóval: bármi gond van, csak kinyitom a szám, és igen készségesen segítenek, nagyon nyugodtak, lazák, és megoldás centrikusak.

Van itt rajtam kívül 4-5 magyar. Végül is jó, hogy itt vannak. Az egyikükkel egy szobába raktak. Nem Fannival. Azt se bántam volna. És ezt se bánom. Dorka is abszolút jófej.
Túl vagyunk az első estén. A fiatal, rapper-forma zenetanár kitalált egy jó nagy mókát nekünk ma estére. Egész fantasztikus ritmusokat hozott ki belőlünk a tornateremben, a lábunk, a kezünk és a szánk bevetésével - mini csapatépítés volt.
Még előtte mindenki bemutatkozott mindenkinek.
Oldódtam.
Már nem érzem olyan egyedül magam, de azért még mindig eléggé.
Mondjuk egész más, mint az amcsi - fíling volt... Sokkal melegebb és barátságosabb.
Itt arra tanítanak, hogy törődjünk egymással.
Vannak a vagány tizen-, huszonéves srácok, akik lazák nagyon, de őket is megtanítják, hogy attól még törődni kell. Nem tudom, belőlük nagy korukra, hogy lesz rendes ember, de tuti, hogy az lesz, mert a többi felnőtt mind iszonyú jó arc! Annyi energiájuk van, hogy nem tudom, honnan szedik. És olyan szeretetteljesek, és kedvesek, segítőkészek, és szigorúak, de mégis nagyon-nagyon liberálisak. Nagyszerű emberek. Vagy legalábbis népfőiskola vezetésben fantasztikusak. Ez itt egy nagy család, és élvezik, és belőlünk is azt csinálnak. Erre megy ki. Dóriéknak is olyan volt...jó lesz.

Csak a Szánsájn nagyon hiányzik nekem. Most rájöttem, így 24 évesen: én igazából nem nagyon akarok már senki mással egy szobában lakni, mint a Szánsájnnal.
De azért egész jól érzem magam.
Mindjárt iszunk jó kis magyar pálinkát, mert Dorka hozott.
Aztán alcsi.

Összefoglalva: csodálatos és kevésbé csodálatos élményeim voltak ma. Az anyagi parámat, és a fel-feltörő önbizalomhiányomat leszámítva minden titi-tuti.

Gyönyörű ez az Európa. És az a Föld, és ez a 3D. Hogy ilyen fun-tasztikus dolgokat lehet benne csinálni, mint például repülőzni. Elcipelni ezt a fizikai testet oda, ahová a lélek vágyik.

Jó éjt, Világ!
Szeretlek.

Ui: A méz iszonyúfinom. Nem tudom, hogy csinálják, de soha nem ettem még ilyen jó mézet! És a kaja is zseniális.


Koppenhága, reptér: