MErt az internet itt úgy van - most derült ki - hogy mivel Asgårdban és Udgårdban is van wifi, mi, akik Midgårdban lakunk, mi a kettő közé szorulunk, így nálunk meg el leggyakrabban a net. Mert mi mindkét házból kapjuk, de ha ott mondjuk letöltenek, akkor elvész az adatforgalom. Odavész. Oda a másik két házba. De ma közhírré tette ezt Søren, és szólt, hogy ezentúl az a szabály, hogy csak akkor lehet letölteni, ha az ember a gépe mellett van, illetve éjszaka. Ja, és persze, hogy ezt megtudjuk, ahhoz annak kellett történnie, hogy az irodában is elment a net, és nem tudtak dolgozni napközben...de mi hiába szóltunk folyton. Igen, ez is valami dán specialitás lehet, hogy hatszor kell szólni nekik, hogy tényleg történjen valami az irányban, amit az ember kért tőlük.
Na de a lényeg, hogy tegnap volt az első órám Jimmyvel, a másik zenetanárral, és nagyon-nagyon-nagyon, nagyon-nagyon jó volt! Egész órán táncoltunk meg doboltunk. Vagyis a tánc inkább ilyen törzsi táncra hasonlított, mert tulajdonképp csak arra szolgált a lábunk mozgása, hogy tartsuk a ritmust. És közben a kezünkkel meg különböző ritmusokat kellet tapsolni, vagy sikálni, vagy mellkast-ütni. Mindezt pedig úgy csináltuk, hogy egy körben álltunk mindannyian. Én nagyon élveztem.
Aztán a második szessönben csak ütős hangszereken játszottunk. Megint körbe ültünk, Jimmy felírt a táblára négy darab négy negyedes ütemet, és azokat egymáshoz képest elcsúsztatva, vagy egyszerre játszottuk, először valami cowbill nevű dolog volt nálam, nem tudom, magyarul hogyan hívják, talán kolomp? No és az volt az a hangszer, ami a legjobban kiszólt, szóval nem bújhattam el. Az egyik srácnál rendes nagy kongák voltak, másik kettőnél djembe, Láng a saját maga által tervezett bigyót szólaltatta meg. Elég érdekes szerszám. Messziről barna golyónak látszik, de aztán közelebbről kiderül, hogy kissé tojásdad, és az egyik alja teljesen lapos - olyan 2,5 cm átmérőjű körben - onnan kerekedik felfelé, kifelé, és a tojás másik vége meg kúpszerűen kihegyesedik, de az egész inkább golyóbis, mint tojás. És dupla falú, azt hiszem, ha nem szorítod össze az ujjaid közt (- speciális tartást is igényel), akkor sika-mika hangja van, mint a sékernek, ha összeszorítod, akkor kocog is. Valami nagyon vékony fa lapból van.
Csupa meglepetés ez a Láng.
Apropó: ő is ember. És nincs megvilágosodva, ugyanis nagyon csodálkoztam a múltkor. Az egyik lett lány ugyanis, azt hiszem, belezúgott, és hozzá be szokott jönni Láng a házunkba, aztán ez a lett lány szokott sírni is, valószínűleg e miatt a fiú miatt, bár nem tudom, mi van köztük; csak Lángról tudom, hogy nem ragaszkodik...mondjuk ez egy nőnek elég nehéz lehet, ha nincs megvilágosodva legalább félig.
Na és a meglepő az volt, hogy egyszer azt mondta nekem, most inkább haza megy. Mondtam neki, hogy de hát a Festőnőhöz miért nem megy be. Mondta, hogy azért, mert most nem érzi magát felkészültnek egy "efféle" beszélgetésre. Kérdeztem meglepődve, hogy hát ez meg hogy lehet? (Ti. hogyan létezhet olyan beszélgetés vagy szituáció, amiben Lángot ne mentené meg a gátlástalan, ragaszkodás- és ítéletmentes, vigyorgós természete?) Hát úgy látszik van ilyen. Egyébként azt válaszolta, hogy mert most nem úgy állnak az energiái.
Na de vissza a lényeghez. Azután meg új ritmust játszottunk, és mindenki maradt az addigi hangszerénél, kivéve engem: Jimmy elém rakott valami nagy és hangos és tompa-mély hangú szőrös ütni való alkalmatosságot, meg melléje egy kisebbet, aminek magasabb kongó hangja van, és nem szőrös, viszont nagyon nehéz. És így én lettem az alap. És bár a ritmust éreztem, a grúvot, a húzását a dolognak, de a koordinációval baj volt. Időbe telt megszoknom a magasságbeli különbséget a dobok között, meg későn jöttem rá, hogy Jimmy nem úgy tette oda őket elém, ahogy teljesen illett volna a testemhez. De aztán megigazítottam őket, és akkor jó volt.
Délután meg csak úgy játszogattunk. A Fevert Peggy Leetől.
Este dán-óra volt, vacsi után. Még mindig nagyon vicces ez a dán nyelv. Mármint csak azért vicces, mert megszenvedünk vele, mire ki tudjuk ejteni a hangokat. Pláne, ha több hangot össze kell rakni egész szóvá. Szóval sokat nevettem.
Egy korábbi véleményemet, amit egy emberről írtam ebbe a blogba, egy lányról, nos, nem mintha nem volna igaz, de nincs jogom ítélkezni, így bevallom: szégyellem magam az ítélkezésem miatt, és amiatt, hogy nem tudtam rögtön a felszín mögé látni. Pedig nem olyan nehéz. Szóval most már nem félek tőle, és nem is ítélkezem.
MINDENre, ahogy mondom, MINDENRE megoldás: a szeretet.
...egy dolog miatt azonban még aggódom. Nevezetesen, hogy azokról bizony ítélkezem, akik közelebb vannak hozzám.
Miért?
Minden alkalommal, amikor ülök az ebédlőasztalnál, vagy bárhol, azokkal a leányokkal, akikkel jöttem, és akiket nagyon bírok, és akikkel a legtöbb időt töltöttem eddig, és talán még most is - bár már nem annyit, mint eleinte, mivel már órák vannak - szóval, hogy ülök a csajokkal, és az a téma egyfolytában, hogy mások mit, mikor, miért, mennyire.
És akkor megjelenik bennem Anyám, amint azt mondja: fujj, undorító. Mit csinálnak ezek? Miért csinálják? Én ebben nem akarok részt venni. De mégis részt veszek. És magam előtt azzal mentegetőzöm, hogy: csak mert tudni akarok a dolgokról. Mert általában, ha eddig benne voltam egy közösségben, mindig én voltam az utolsó, aki tudomást szerzett a dolgokról. Soha nem tudtam, ki kivel veszett össze vérre menően, vagy ki kivel jár, vagy hogy ki, mit, merre, meddig.
És nem is érdekelt. De azért, amikor fontos dolgokról maradok le így, az nem olyan jó.
És most az a baj, hogy helytelenítem ezt a magatartást. De amint helytelenítem, megjelenik bennem az ítélet, hogy ez rossz, ezt nem szabad. (De ítélni sem akarok. Mégis zavar. Zavar, hogy... Na igen. Itt álljunk meg akkor. Ugyanúgy, ahogy nem zavar, hogy mások mit, miért, ugyanígy annak sem kéne zavarnia, hogy azok az emberek, akik a legközelebb álltak eddig hozzám, szemetek. Lehetséges ez? ) Továbbá: mit éreznék ÉN, ha megtudnám, hogy a hátam mögött ilyeneket mondanak rólam... ...mit éreznék? Rosszul esne. Megszégyenült érzés lenne. Olyan lenne, hogy ezek engem kifiguráznak, viccet csinálnak belőlem, nem tisztelnek semennyire, és nem fogadnak el. És aztán röviddel utána megnyugodnék: nem rólam szól. Nem engem minősít az, hogy mások mit gondolnak rólam, hanem őket magukat.
Így az én ítéletem rólam szól, nem róluk: ez a részem nem helyes.
De hogyan lehet kilépni ebből? Álljak fel talán, amikor erről kezdenek beszélni? Vagy csak csukjam be a szemem és a fülem?
De hisz velük nevetek.
Azért, hogy elfogadjanak, hogy befogadjanak.
A megoldás a kezemben van.
Újfent: elfogadni és szeretni magam eléggé ahhoz, hogy kiálljak magamért, (hogy ne az legyen a titkos vezérlő elv, hogy el kell, hogy fogadjanak,) de nem úgy, ahogy eddig. Nem szónokolva, nem oktatva és nem is elmenekülve.
Magamat elfogadva, a javulás szándékával. És őket elfogadva, szeretve, úgy, ahogy vannak, és a rétegek mögé látva: mindannyian ugyanabból vagyunk. Mindannyiunkban ott van az isten. A végtelen jó potencialitása. azzal, hogy ezt látom bennük akkor is, amikor locsog az egójuk, talán segítek nekik, hogy ők is ezt lássák magukban egyszer...
Más.
Ma délután megvarrtam életem első szoknyáját. Éljen!
Varrógéppel, szabásminta alapján, saját méretemre. És sikerült. Jól sikerült. Lene is megdícsérte, a textil tanárnő, és mások is.
Holnap pedig divatbemutatóra megyünk Lenével Ålborgba. A végzős textiltervezős főiskolások vizsgaanyagát fogjuk megnézni. És veszek cipzárt a szoknyához.
Este meg megnéztünk egy dokumentumfilmet. Arról szól, hogy élt egyszer New Yorkban egy Zana Briski nevű fotográfusnő, aki elment Calcuttába, hogy a prostituáltakat fotózza, és ott meglátja és megszereti a gyerekeiket, és mindegyikük kezébe automata fényképezőgépet ad, és elkezdi tanítani őket, hogy hogyan kell fotózni. És van köztük egy zseni, aki isten adta tehetség a fotózásban, és ezért meghívják Amsterdamba, ahol minden éven az egész világ az évi 9 legtehetségesebb fotós kisgyereke találkozhat. És alig adnak neki útlevelet a kasztrendszer miatt. De végül sikerül.
(A képen: Avijit, akit meghívtak Amsterdamba.)És a gyerekek ki akarnak jutni abból a világból.
Nincs tisztaság. Nincs élelem. Nincs munka. Nincs pénz. nagyon nagy a szegénység. Az egyetlen esélyük az oktatás lenne, de a kasztrendszer miatt az se könnyű.
Vannak alapítványi iskolák, akik befogadják és tanítják a gyerekeket. De nagyon kevés iyen van... És azoknak a gyerekeknek, akik oda kerülnek, nagyon nagy mázlijuk van.
És, ahogy Klaus mondta, amikor megnézed ezt a filmet, akkor arcul csap a jólét.
Az általános vélemény: hogy mi európaiak nagyon nagy jólétben élünk. Mi a fenét panaszkodunk? Mindenünk megvan. Sokkal több is, mint ami az élethez alapvetően szükséges lenne.
Egyébként itt lehet többet megtudni a filmről, a gyerekekről és erről az egész prodzsektről: http://kids-with-cameras.org/home/
És a kedvenceim Avijit képei közül:
Sárkányeregetés
Szent ember
A személyes része pedig:
itt vagyok én. Nem tudom, mihez kezdjek az életemmel. Még válogathatok is ebben a fene nagy jólétben, hogy minek tanuljak, mi akarok lenni, és ha tnaulhatok az nem jó, mert nem oda való vagyok, hanem valami művészeti suliba (ez már biztos), és panaszkodom, hogy reménytelen ahelyzet, és nem tudom, hogyan fogok megélni.
Azok a gyerekek meg örülnek, ha bármit tanulhatnak. Örülnek, ha kikerülnek a nyomorból. Ha nem kell 14 évesen prostituálttá vagy drogkereskedővé válniuk. És ha azzá válnak: hát ez az élet.
Pár kérdés felvetődött bennem.
Ha tényleg mi választunk életet magunknak, ki választja azt magának hogy a kasztrendszer aljába születik Indiába?
Van közünk hozzá?
Felelősséget kell vállalni állítólag a Földért, másokért. Segíteni kell a felemelkedésben. Részt kell vállalni. Állítólag. De ha ők választják, és minden úgy van jól, ahogyan van, akkor van közünk hozzá?
Másrészt ha mi választjuk, és azért választjuk, hogy tanuljunk: a legnagyobb bölcsesség abban rejlik, hogy abban a nyomorban legyen tudatos és boldog az ember.
És ott sok mosolygó embert látni.
Mert a sorsuk ellen lázadni: csak rosszabbá teszik saját maguknak az életet, mint amilyen.
Ezek csak felmerültek bennem. Erre speciel nincsenek válaszaim...
Csak azt tudom: segíteni jó.
Azt viszont nem tudom, mikor növök végre fel ahhoz, hogy másoknak segíthessek, alázatból, nem magamért, őszinte adásból, szívből, szeretetből, segíteni vágyásból.
Mikor lesz az, hogy magamon már nem kell segítenem, és tudok másokkal törődni?
Vagy ez csak döntés kérdése, és lehet, hogy magamnak tennék a legjobbat azzal, ha felhagynék a gondolkodással és a mentális alapú személyiségfejlődéssel, és egyzserűen csak élnék, és mondjuk segítenék azoknak, akiknek segítségre van szükségük?
Az a válsz jön belülről, hogy igen. De az is jön, hogy lusta vagyok. És hogy magamnak is kell mé segítenem...
Szégyellem picit, de ez az igazság.
Ja és visszatérve az életemre: igen, nem tudom, mit akarok. Illetve azt hiszem, tudom.
(Ma az ELTE honlapján csatangoltam, és megláttam a "tehetséggondozás" fület, és akkor, villámcsapásként ért a felsimerés: itt én nem rúghatok labdába, ugyanis az ELTÉn a nagyon okosokat és szorgalmasokat támogatják. Akiknek különleges tehetségük van valamelyik tudományhoz. Nekem nem ehhez van tehetségem. Hanem íráshoz, rajzoláshoz, festéshez, zenéhez, ruhatervezéshez - kreatív dolgokhoz.)
De félek. Félek, nem elég a tehetségem a kreativitásban. ...bár Láng azt mondta, az adott, csak nekem kell beengednem magamba.
És félek meglépni, és nem tudom, hogyan fog működni, nem tudom, fog-e működni. És ha sikerül profi énekesnőnek lennem, azután vajon elég leszek-e ahhoz, amire vágyom?
Szóval tudom, mit szeretnék. Igazán, igazán, nagyon mélyről érzem a drive-ot, mélyebbről, mint valaha. De nagyon erős kétségeim vannak.
Ma például gyakoroltam énekelni, és nem igazán ment jól... ilyenkor kicsit vesztek a hitemből.
Vagyok-e olyan emberi kvalitás, ami elég lenne ehhez az iparhoz? Vagyok-e olyan átütő személyiség? Fogom-e valaha azt érezni, ami naggyá teszi a naggyá váltakat: hogy akkor és ott, a színpadon, abban a pillanatban, vagy abban az órában, abban, amit ő csinál, ő a legeslegjobb az egész világon, és ehhez semmi kétség nem férhet.
Fogom-e ezt érezni valaha?
Tudom-e ezt érezni?
Attól félek, hogy nem sikerül.
És hogy mi lesz, ha nem sikerül.
Pedig tudom, csak az itt-és-most számít. Mert a múlt már nem létezik, a jövő még nem létezik, és ráadásul: bármi is lesz, jó lesz úgy, ahogyan lesz. Ha nem leszek az, amivé válni szeretnék, akkor ez rendeltetett, és hogy máshogyan is lehet boldognak lenni. Sőt csak akkor lehet boldognak lenni, ha elfogadom. Mindent.
De mégis ez a belő vezérlés működik bennem.
És állítólag a vágyaink követése is az úton tart minket...
A hitemnek és a kitartásomnak erősebbnek kell lennie, mint a félelmemnek.
És különben is, nem az a bátor, aki nem fél, hanem, akit a félelme nem korlátoz.
Viszont persze az itt-és-most-ért változatlanul hálás vagyok. És boldog, hogy itt lehet, úgy, ahoyg vagyok, olyanként, amilyen vagyok, és mindazzal, ami adatott.
Jó éjt, Világ.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése