Day 18.

Ma voltam Ålborgban.
Úgynevezett divatbemutató volt. Az ålborgi fősulisok félévi vizsgaanyagát néztük meg - voltak negyed és első évesek is... A modellek nagyon husik voltak, eltekintve egy-két kivételtől. A ruhák meg semmilyenek. Azon gondolkoztam, vajon csak az a különbség Magyarországhoz képest, hogy ott jobban megszűrik az embereket, hogy ki tanulhat ilyesmit, és csak azt lehet megnézni, ami tényleg jó, vagy egyszerűen csak ennyivel tehetségesebbek a magyar fiatalok, és ennyivel kifinomultabb az ízlésünk?
Viszont a város gyönyörű. Nagyon hangulatos. Van benne egyetem, fősikola meg sétálóutca. Kicsit emlékeztet helyenként Londonra, helyenként meg Salzburgra. Nagyon tetszett. Még tuti megyek oda. akartam fényképezni, de sajnos besötétedett, mire odaértünk.
Viszont ami nagyon meglepő volt, ámde nekem nagyon tetszett: hogy a vonaton visszafelé a kalauz ránk szólt, hogy nem szabad beszélgetnünk, mert az egy "quiet appartment" - csendesülős rész, ahol ülünk. Hát ilyet! Először elképedtünk, de aztán átmentünk Nórival a másik részlegbe, miután megkérdeztük, hogy hol szabad, és mutatta, hogy az ajtón túl szabad. És aztán megállapítottuk, hogy ez aztán a tolerancia.
Aki csendben akar ücsörögni, az megteheti, és az emberek tartják magukat a közmegállapodáshoz, és bizony a csendesben nem beszélgetnek. Ha aludni akarsz, aludhatsz. senki nem zavar. Magyarországon mikor lehetne így megkülönböztetni a kocsi különböző részeit? Nincs felár, nincs semmi. És ki tartaná be? Itt csak tudják, hogy akarnak-e beszélgetni, vagy sem...

Viszont ami sokkal érdekesebb és jobb és nagyszerűbb dolog, az az, hogy ma írtunk egy számot! Ma közelebb kerültem a zenekarhoz, amiben énekelek. Teljesen közös munka volt. Mindenki a saját szólamát találta ki. Én az enyémet: írtam szöveget meg dallamot, kb. 10 perc alatt, úgy, hogy addig csak az akkordokat hallottam, és aztán állítólag tökjó lett. Mármint még nincs kész, és aggódtam is, hogy unalmas lett, de aztán a többiek azt mondták: szép munka volt, és hogy tökéletesen megfeleltem a kihívásnak, és hogy úgyis még ez változik, és alakul és egyre jobb lesz, ahogy egyre többet játsszuk, és majd sajátommá válik a szám, és hogy különben meg király.
És ez is nagyon-nagyon sokat jelent nekem. Hogy ilyen pozitívan állnak hozzám, meg mindenhez. És hogy kimondják, amit gondolnak. Legalábbis úgy tűnt, mindazonáltal nagyon remélem.
Mindenesetre nagyon jól éreztem magam.
Kreativitás volt, munka volt, közösség volt, kommunikáció volt, öröm volt. Szóval nagyon jó volt. Majd még a felrakás lehet, hogy változik, ha Arnes meghallgatja, mert szokta mondani, hogy rumlis, ha tényleg rumlis, de ez nem annyira rumlis, mint mondjuk egy hevenyészve összerakott rock szám, mert ez egy hevenyészve összerakott oldschool blues nóta lett. Az a címe, hogy Strange Fruit. És arról szól, hogy "strange setup of bands". Mert ma délelőtt kiakadás volt, hogy tizen vagyunk a zenén, és tíz embert nehéz összehangolni egy zenekarban, amikor mondjuk Jimmynek mindent meg kell tanítania egyenként mindenkinek, s amíg egynek megtanítja a szólamát, addig a másik kilenc vár. És ez még nem is lenne baj. De vannak ezek a "kreatív fiúk", akik kreatívkodni akarnak, és türelmetlenek. És közben pilickáznak az épp a kezükben lévő hangszeren, ami, ha kénytelen hallgatni az ember, elég fárasztó, és aki épp tanulja a szólamát, annak nehezebb megtanítani és megtanulni is. Szóval feldobták, hogy oszoljunk kétfelé, de aztán mindenféle gondolatkanyarok után úgy döntöttünk, hogy nem döntünk sehogy. Mert jó az a csapat. Nem kéne feloszlani. És még Arnes-szal is meg akarjuk vitatni a dolgot. Én azt javasoltam, hogy legyen kompromisszum: legyen 3 óra együtt, amásik három meg felosztva. De Jimmy azt mondta, jobb türelmet tanulni, és együtt maradni... ilyenek ezek a dánok.

Köszönök mindent!
Jó éjt, Világ!
Szeretlek.