Most

Lehet, hogy végre visszatalálok magamhoz.
Vagy csak élvezem, hogy végre vannak érzéseim?
Túl sok és túl erős, mint régen, amikből jó verseket lehet írni?

Fene tudja.

De végre jól vagyok egyedül.

Minden szemeszterben ez van: vannak bizonyos dolgok, amik zavarnak vagy elkeserítenek, aztán egy idő után teljesen jól feldolgozom őket, és akkor mindig megtörténik a csoda.
Amikor elkezd teljesen hidegen hagyni az, hogy bizonyos emberek miket csinálnak.
Valószínűleg, mert egy idő után abbahagyom önmagam tudatalatti azonosítását velük.
És megint csak végtelenül hálás vagyok az embereknek, a világnak, hogy tükröt tartanak, és lehetőséget adnak arra, hogy meggyógyítsam magamban azokat a részeket, amiknek meg kell gyógyulniuk, szeressem, amit szeretni kell, és egyszerűen megengedjem azt, amit meg kell engedni.

És aztán a végén azt kérdezem magamtól, végülis mi a fene volt a bajom?

Na jó, azért olyan jól még nem vagyok, mint tavaly tavasszal, de közelítem, és ami miatt ezúttal sokkal bíztatóbb a dolog, az az, hogy idén már semmi sincsen a szőnyeg alatt.
Ennek elmondhatatlanul és leírhatatlanul örülök.
Azt ugyan nem tudom, mikorra fogok teljesen meggyógyulni, de helyzet nagyon bíztató.
Időben elkaptam.

Szóval pontosan egy éve, hogy nem írtam verset. Legalábbis számottevőt nem. Voltak gyenge próbálkozások, de semmi valódi.

Most újra felfelé ível a versírás.

Beszélgetek, naponta talákozom az irodalommal, a Lélekkel, magammal.
És szerencsésnek érzem magam.

Most van itt az a pont, hogy végre fel kell vállalnom a Sorsomat. A sors-feladatomat, ha úgy tetszik. És ahh, milyen nagyon szívesen meg is tenném, ha tudnám, hogy mi az, ha mutatnák.

Ez van a fejemben pár napja. Mióta nem írtam.
Azóta volt már rossz napom is, amikor bőgtem és nem találtam a helyem, és volt jó napom is, amikor magammal ismerkedtem, vagy brainstormingoltam azt illetően, hogy milyen is az a kép, ami a közeljövőbeni életemet ábrázolja.
Hát van egy-két ötletem.
De döntés válastás még nem született.
De érzem, TUDOM, hogy itt az idő és a hely, és lehetőség és a zöld lápma a változásra és a változtatásra.
Magamat szülöm.
És ez jó.
Vajúdok.
Napok óta. Talán hetek óta.
Az az érzésem, hogy "mindjárt meglesz, mindjárt meglesz, mindjárt meglesz, már csak nagyon kicsi hiányzik".
Élni akarok!
Egyre csak az jár a fejemben, mennyi, de mennyi ÉLET van odakint, és hogy az nekem jár. Át akarom adni magam neki.
Termékeny szeretnék lenni, életteli, ragyogó, vidám.
Nem boldog.
Nem, nem akarok boldog lenni, mert azt nem lehet akarni, és mert rájöttem, tisztán érzem, egyfajta tudásom van róla, hogy a boldogság tényleg nem egy vágyott állpot elérése, nem valami dolog, ami egyszer eljön, és úgy marad, hanem
csak maga az élet.
Az a pezsgés, ami az élet.
Az a gyönyörűség, a színek, az emberek, a találkozások, az elválások és a visszatalálások.
A Változás.

Semmi sem jobb, mint volt.
Csak öregszem.

Az ifjúkor csúcshegye kezdődik.

Már nem félek a leeséstől, már annyit tapasztaltam.
Már nem félek a választástól, mert már nem akarok, hanem csak várok.
Türelmesen.
Megengedően, nyitottan,
és reménykedem, hogy van Isten és van Sors, és ezek majd odavisznek, ahová mennem kell.
És azt fogom tenni, amit tennem kell.

Benső mosoly vagyok.

Azzal együtt, hogy végre jobban ismerem magam, merek őszinte lenni legalább magamhoz, és látom az embert. Látom, miket csinálok, és érdekes módon a reakcióm nem elítélő, vagy ideges, türelmetlen vagy szenvedő - mint régebben lett volna - egyszerűen csak megfigyelek. Nyugodtan, ítéletmentesen.
És teljesen érdekes érzés, hogy még szeretem is magam, azzal együtt, amiket mostanában megláttam magamról.
A tettetéseimet, a játszmáimat.
Mintha a saját cinkosom lennék.
Így már talán tudok majd cinkostársa lenni...
...valaki másnak.

Igazán.
Valaki olyannak, aki szintén tud cinkostárs lenni.

Azt nem tudom, hogy ahhoz képest, amiket most látok magamról, fogok-e majd máshogyan viselkedni - például hogy ezentúl tényleg úgy fogom-e kezdeni a mondataimat, hogy "Valójában nagyon félek attól, mit fogsz rólam gondolni, ha most kimondom azt, ami a szívemen van, de...", vagy "Semmi más nincs a világon, amit jobban szeretnék, mint hogy elfogadj és szeress engem akkor is, ha ezt és ezt gondolom", vagy "Mindennél fontosabb számomra, hogy jó véleménnyel légy rólam, de meg kell neked mondanom,...", vagy "Szeretném, ha továbbra is tisztelnél és szeretnél engem, annak ellenére, hogy talán bolondságnak tűnik, amit erről és erről gondolok".
Szóval nem tudom, ez beépül-e a szókincsembe.
De legalább mostmár ezeket tudom, és elfogadom, és szeretettel állok hozzá ehhez a magamhoz, aki egész eddig itt volt, csak elhittem magamnak a saját tettetéseimet.
Az álcáimmal magamat is sikerült meggyőznöm és elaltatnom.
Óh, és még mennyi minden visszavan önmagam megismeréséből...!

Szóval így állunk.

Ma kaptam egy Nőklapját Anyukámtól, postán. Nagy öröm volt. De az, hogy ideért, horribilis összeget emésztett fel... az újsághoz magához képest. Sajnos.
Holnap meg megyek dolgozni.
A keresztanyám ötvenéves lesz holnapután.
Csak a magyar gazdaság nem változik.
Itt még mindig nagyon hideg van, és néha még esik a hó. Mintha lecsúszott volna az Északi-sark.

Ezzel búcsúzom mára, és mindjárt a versekkel. (Egy ciklus van készülőben...)

Viszlát.

Szeretlek.