Lamentálok

Good NEWS: I know
the truth behind...

Sajnálom, hogy szeretés helyett ítélkeztem.

Hogy megértés helyett csalódtam. Igazán, őszintén sajnálom.

Hogy adás helyett elvártam.

(Sajnálom, hogy nem voltam és nem vagyok egy buddha, vagy legalábbis, hogy nem tudom (még) megtartani lélekben azt a tartást - egyenes háttal, középponthoz igazodva, egy helyben, békében, nyugalomban, egyensúlyban.)

Ha lehetne tenni valamit, hogy visszacsináljam, visszacsinálnám,d e ami megtörtént, megtörtént.
Sok-sok türelmet kell még tanulnom.
És tudni, hogy amíg az ember türelemmel vár, addig minden változik.
Belül, és kívül.
És minden jó, és ebben kell megnyugodnunk.

∗∗∗

Mi alól bújtam ki eddig ilyen-olyan kifogásokkal, mi az, amit nem vállalok be?
Tegnap a sorsfeladaton gondolkodtam, de sokkal kézenfekvőbb azon gondolkodni, amiről rendelkezhetek tudással: hogy ki és milyen is vagyok.
Szóval eddig kibújtam a felelősségvállalás alól.
Felőlsségvállalás magamért.
Jó-jó, de milyen ez a "magam"?
Vannak a személyiségemnek bizonyos részei, amiket nem élek. És persze ez így is van rendjén. Csak elnyomni, elhellgattatni, erőszakoskodni nem szabad.
No de a lényeg, amit tényleg nagyon nem vállaltam be eddig:
azt, hogy kib@szottul erős vagyok.
Úgy értem, van egy bizonyos fajta erőm, (életerő, tehetség, bölcsesség, akarat, alkotóéerő, ható-erő, hatalom, hatásfok - szóval olyan izé, amivel hatni tudok a világra), de ezt eddig nem gyakoroltam és nem használtam.
Kibújtam alóla.
Továbbá iszonyat nőies és szexuális lény. Úgy értem, annál sokkal több és erősebb szexuális és ezzel együtt női töltet van bennem, mint amit sokszor mutatok, amit be merek vállani. Mintha attól félnék, hogy ha megmutatom, elszabadul és nem fogom tudni kontrollálni.
Azt hiszem, ez a félelem onnan táplálkozik, hogy kislánykoromban túl sok olyan visszajelzést kaptam, amit akkor nem találtam helyénvalónak, de akkor még nem tehettem ellene semmit, és borzasztóan dühített is a dolog. Utáltam, hogy 3-5-7-8-10-12 éves korom ellenére jöttek a "mi van a fiúkkal" és a "hát te már kész nő vagy" típusú kérdések. Meg a "megvárlak és feleségül veszlek".
Azt hiszem. ....Más rossz dologra nem emlékszem, lehet, hogy nem is volt, lehet, hogy nem merek emlékezni.
Azt hiszem, dühös voltam, mert az angyali tisztaságomat, szépségemet, jóságomat, ami nekem járt, azt igyekeztek bemocskolni. Bár, ha ez nekem akkor feltűnt, akkor talán eleve sem voltam olyan tiszta - ergo tényleg vannak tapasztalatok, amiket máshonnan hozunk. Nem ebből az életünkből. Vagy nem tudom.
Igazából ez mindegy is.
Na de most már felnőttem, nem kell feltétlenül lenyomnom a szexcsakrámat. Persze nem jó csak onnan működni... Talán tényleg jógáznom kéne, hogy rendbejöjjenek a csakráim, hogy egyensúlyba kerüljenek. Vagy meditálnom. Irányított-meditálnom.

Szóval - összegezve - azt hiszem, eddig ezek alól bújtam ki. Az erőm használata alól, a Nőnek levés alól.
Úgy tűnik, mintha eddig lemondtam volna az életemről... (Odáig jutottam, hogy társaságban csak ülök, nem szólok egy szót sem, mert "úgysem értenék" - persze csak az ítéletüktől tartok. Meg hogy majd nem fognak szeretni, pedig így se jobb a helyzet. Kivéve azokat az embereket, akikben tényleg bízom...Akikről tudom, hogy úgy szeretnek, ahogy vagyok. Szerencsére ilyenből is van sok. Csak nem pont itt, nem pont most. Ja, és közben ítélkezem, ahelyett, hogy élném az életem - de a felismerés már fél-siker. Ezesetben inkább 60-70%)
Nem hagytam élni magam...
Azért akartam "valaki" lenni, mert azt hittem, "senki" sem vagyok. Nyilván, az eredeti hit működött: a senki. (Így érthető, hogy senkivel sem tudok lenni, hiszen magammal sem tudtam lenni. Most magammal már vagyok. Ez jó.)
Van itt egy kép: csak csücsülök, tele a kezem drágábbnál-drágább kincsekkel, és csak szorongatom őket, az ölemben tartom őket, két marokkal alig bírom, fáradnak a karizmaim, és csak bámulok a világba kérdő tekintettel. Hogy most ezekkel mi legyen? Ideadták nekem őket, de vajon tényleg igaziak? Mintha nem hinném el a gazdagságomat annak ellenére, hogy kézzelfogható, látható, megérinthető.
Szóval itt ez az elképesztő erő és energia, amit csak én érzek, és még néhányan, akik valóban ismernek, és ezért tudnak érezni engem, és nem jön ki. Nem tud keresztüljönni rajtam. És nem tud hatni.
Rossz helyen próbálom?...
Ez még megoldásra vár. Már ez is jön.


Nem győzöm rágni magam azért, mert csak lamentálok itt, már lassan egy éve, és a dolognak lehet, hogy csak számora van jelentősége. Bár a visszajelzések alapján azért van még pár ember, akinek segít a saját lélekboncolásom... De mindig ez jut eszembe, mikor ilyesmiket írok, mint ez a mostani bejegyzés.
Látod, kedves Olvasóm, mennyit gondolok Rád.
Azért még mindig remélek...

∗∗∗

Egyébként ma ritka gyönyörű napunk van. Süt a nap, vakítóan kék az ég, friss a levegő. Igaz, hideg van, de legalább szép.
Ma is modellkedtem, Hjorringben. Szobrokat csináltak rólam. Egy sikerült is az öt közül, egy meg majdnem.
Mivel mozdulatlanul kell ülni három órán keresztül - persze húszpercenként szünetekkel - azzal múlattam az időt, hogy mondogattam az affirmációmat, vagyis a megerősítő mondatomat, amit Essezncia szemináriumon csináltunk. Kicsit átalakítottam azóta, és nagyon megtalálálta a helyét bennem. Régóta nem sikerült napi rendszerességgel mondogatni, de mostanában mindig eszembe jut, hogy mondogassam magamnak. Kezdem megszokni.
És már két-három éve, hogy az első kész lett, most csináltunk augusztusban egy újat, de végül a kettőt összeillesztettem. Bizonyos részeket elhagytam, kicseréltem. Szóval már két-három éve működik a folyamat, az átalakulás, az önprogramozás. Most így néz(ek) ki (belülről):
Tünde vagyok, magabiztos, határozott, gyönyörű, szeretnivaló, erős, egészséges, szabad, felnőtt Nő. Szeretem magam, szeretve vagyok, szeretek. Gazdag, sikeres énekesnőként és szerzőként egyedi fényem és szépségem megosztom az egész világgal. (Ezt rövidebben úgy is ki lehetne fejezni: I'm Tünde. I'm fine. I'm enough.)
Magyarul kicsit furán hangzik még mindig. A magyar nyelv a legcsodásabb és leggazdagabb nyelv a világon, de egy hiányosságát sikerült felfedeznem. Nem lehet ilyen átalánossággal, és midnent átfogóan, röviden tömören kifejezni benne bizonyos dolgokat, mint például: You are loved. I am loved. Vagyis lehet, csak furán hangzik. Nyelvünk sajátsága nem az általánosítás és a tömörség. Inkább a csodás és hihetelenül gazdag kifejezőkészség, aprólékosság, jelentésárnyalatok milliói, pontosság.
Például számomra mást jelent, ha azt mondom, szeretnek (engem), mint az, hogy "szeretve vagyok", vagy az, hogy "szeretetet kapok", esetleg "szeretetben élek", vagy netán "szeretet vagyok". Igaz, utóbbi rendkívül misztikusan hangzik... Pedig nem az. De ez most nem ide tartozik...
És még az is eszembe jutott, emnnyivel boldogabb lenne az Anyukám élete, ha elköltözött volna Dániába idejében. Vagy Svédországba.
Itt mindenkinek van valami hobbija. Itt nem számít, mennyire vagy tehetséges. Pénzed van, megveszed az anyagot hozzá, és nyomod. És abból lesz valami. És meg vagyok győződve róla, hogy mindenki tehetséges valamilyen módon. Művészetben mármint. A kreativitás nem csak kivételes emberek ajándéka. Mindenkié. Csak azért mondom ezt, mert Anyukám midnig azt szokta mondani, hogy ő nem tehetséges semmilyen művészetben, de le merném fogadni hogy ez nem igaz. Csak szegénykéne olyan élete volt, ami nem engedte meg ezt a lelki szabadságot. Vagy olyan előző élete volt. És nagyon remélem, hogy legközelebb sokkal jobb élete lesz. Mert megérdemli. Annyit vezekelt már ebben az életében, olyan nehéz sorsot választott... Itt meg itt ez a nagy játszótér, egy egész országnyi, és az emberek tudnak játszani - mert megteheteik. De nem csak a gazdaság miatt, hanem a hozzáállás is nagyon fontos. Hogy itt mindekinek mindent szabad, és soha de soha nem mondják azt, hogy "fiam, neked ehhez nincs tehetséged", vagy hogy "ez rossz", hanem azt mondják, "ez jó, nagyon jó, és így lehetne még jobb". Az egyik szobrász néniről jutott eszembe egyébként Anyám. Nagyon emlékeztetett rá. És csak nézegettem a nénit, nem sikerült neki végül a szobor, de teljesen nyugodt volt, mosolygós, és jól elvolt az agyaggal. Arra gondoltam, milyen életút állhat mögötte?
És hogy Anyám milyen boldog lenne itt. Persze azokat a tapasztalatait, amit ott Magyarországon, ebben az életében szerez, nem nélkülözheti. Át kell élni azt is, hogy aztán az ember tudja értékelni a vidéki szobrászkodást.
Szinte biztos voltam benne, hogy jó páran a szobrászok közül saját készítésű ezüst ékszereket viselnek. Szépek voltak és látszott, hogy ők csinálták. Úton-útfélen vannak szabadműelyek, gyorstalpaló nyári tanfolyamok... Szóval ezek a dánok így töltik a szabadidejüket. Tanulnak és alkotnak. És imádják.

Hát ezek történtek és történnek ma belül és kívül.

Köszönöm, hogy itt vagy, és olvasol.

Viszlát.

Szeretlek.