Összegzés és megfejtések

Az utóbbi másfél hónapban tanultam és tanulom meg, amit talán már sokkal korábban meg kellett volna tanulnom: elfogadni magam, úgy, ahogy vagyok, mindennel együtt, (a dühömmel együtt, a félelmemmel együtt, az erőmmel együtt, a fájdalmammal együtt, a rátartiságommal és nyakasságommal együtt, a hisztisségemmel együtt, az önzőségemmel együtt; azzal együtt, hogy nem voltam képes igazán, a saját fogalmaim szerinti jó módon szeretni másokat), szeretni magam és a saját cinkosomnak lenni, Élni, vagyis élvezni azt, hogy élek, és azt, hogy nő vagyok.
Anyámtól semmi ilyesmit nem tanulhattam kiskoromban, hiszen ő ezek közül egyiket sem tudta, mert nem tudhatta. És a tőle telhető legjobbat adta minden pillanatban, ahogyan én is, és ezért sem ítélhetem el magam. Pontosabban elítélhetem magam, mint ahogy meg is tettem nagyon sokszor, de nincs értelme.
És önmagam elfogadásával kezdődik az őszinteség nagy korszaka. És ha az ember teljesen őszinte, akkor minden olyan egyszerű. Nem mintha eddig nem lettem volna az, a saját fogalmaim szerint, csakhogy nagyon sokmindenről magammal kapcsolatban annyira jól hazudtam magamnak, hogy el is hittem az önámításaimat.
Onnantól kezdve viszont, hogy az ember elkezd őszinte lenni magához, nincs mellédumálás, onnantól kezdve életbe lép az a bölcsesség, mely szerint: Lehet, hogy az, amilyen valóban vagy sokakat eltaszít tőled, de azokat, akikre valóban szükséged van és akiknek valóban szükségük van rád, hozzád fogja vonzani.
Persze, logikus. A szeretet nem igazi, ha ezért vagy azért van. Ha nekem ilyennek vagy olyannak kell lennem ahhoz, hogy szeressenek, sőt, ha ilyen avgy olyan vagyok, és kierőszakolom ezáltal a szeretetet, akkor az nem igazi szeretet lesz. Az lesz az igazi szeretet, ahogyan én is kezdem most szeretni magam - még csak most kezdem! -, amelyik akkor is szeret, ha rossz vagyok. Akkor is, ha nem vagyok tökéletes.
De főként, mindenek előtt és legelső sorban magamnak kell ezt megadnom magamnak, hiszen szerethet valaki engem feltétel nélkül, ha egyszer én nem szeretem magam, el fogom magam üldözni az illető személy mellől. (Legjobb példa erre magamnak, és ahogyan én belül megéltem, a legutóbbi kapcsolatom, Opennel. Az a gyerekkorból hozott megfelelési kényszer, miszerint HA tökéletes vagyok és hibátlan, akkor naná, persze, hogy megérdemlem, hogy szeressen. De amint felszedtem pár kilót, azonnal borzalmasan félni kezdtem, hogy most, hogy már nem vagyok tökéletes, most már nem érdemlem meg, hogy szeressen. És ha így állok a dologhoz elég sokáig és midnig találok magamban valami hibát, akkor nyilván előbb-utóbb be is fog következni, amitől a legjobban félek, hiszen folyton egy adott dologra koncentrálok, és azt vonzom mgamhoz, arra leszek nyitott, arra fog ráállni az agyam, hogy az azt alátámasztó dolgokat vegyem figyelembe - és akkor elkapott ez a pusztító, felemésztő ördögi kör, és nem volt megállás, és teljesen leépítettem magam - a végére nulla önbizalmam, nulla önbecsülésem, nulla önszeretetem és nulla életerőm maradt.)
Azt is tanulom, már elég régóta, hogyan kell nőnek lenni, és ki tudja, még mennyi lecke van hátra, ki tudja, mennyi tudásréteg van még.
Mindenesetre azt most látom, hogy az önbizalomnak, a nőiségbe vetett hitnek nagy köze van ahhoz, "hogyan kell nőnek lenni". (Milyen érdekes, hogy az ember mindent a saját bőrén tanul meg, önmagán kísérletezve mintegy, és mások hiába mondják... persze a hathatós segítség elkel...)
Hogy például egyszerűen annyira kell bízni magunkban és annyira kell szeretnünk magunkat, hogy egy visszautasítás ne szegje kedvünket, sem pedig önbizalmunkat. (Jómagam teljesen kétségbe tudok esni, akár ha csak a baráti közeledésemet utasítja vissza bárki is - nyilván, mert annyira szükségem van a külvilág visszajelzésére... Olyankor elkezdem modnogatni az ön-megerősítő mondatomat, és akkor egyrészt máris pozitív irányba tereltem a gondolataimat, másrészt van erőm utána nézni, hogy mi aktiválta a félelmemet. És annyiszor kell ezt tudatosítani magamban, ahányszor csak kell...Ez aztán a bölcsesség!)
Tanulom úgy élvezni az életet, ahogy van.
Anyámtól ezt sem tanulhattam meg.
Nyilván azért esik nehezmre felvállani a nőiséget és a "felnőtt életet", mert baromira nem tetszik az, amit anyámtól láttam, és azt nem szeretném.
Most már csak az van hátra, hogy valóban elengedjem mindazt, ami a múltban történt, amiről eddig nem vettem tudomást, és ami ezért megkötötte az életem.
Csakhogy ez nem könnyű, amikor felismeri az ember, hogy milyen borzalmasan fájó ellentmondások között élte huszonvalahány évig az életét.
Hová teszi azt egy hiperérzékeny kis lény, egy kisgyerek, hogy azt mondják neki:
- Szép vagy, okos vagy.
Majd meg azt:
- Szép legyél, okos legyél.
És közben az egyik szülője elhagyja.
Hát minden jel arra utal, hogy engem becsaptak. (Ergo a mai napig egyetlenegy állítást sem hiszek el, ami arról szól, hogy szép vagyok avgy okos vagyok.) Röviden tehát minden jel arra utal, hogy én nem vagyok elég szép, elég jó, elég okos, satöbbi. Mert ha gyerekfejjel felfognám, hogy nem miattam van, hogy az apám elhagyott és nem szeretett, hanem őmiatta, vagyis, hogy én tehetetlen vagyok, akkor vagy megőrülök, vagy meghalok. Mert én egy gyerek vagyok, nekem mindkét szülőmre szükségem van, mert ők az én Univerzumom, mert nem számíthatok igazán senki másra ebben a világban, tőlük függ az életem, ha nem gondoznak, nem ápolnak, nem szeretnek, meghalok, vagyis ha én nem tehetek semmit azért, hogy az Univerzumom törődjön velem, akkor meghalok. És meghalni meg nem akarok, tehát vagy megőrülök, vagy hazudok magamnak. Én az utóbbit választottam, szerencsére.
Így működik a gyerek. Baromi logikusan.

És erről az jut eszembe, kis kitérő gyanánt, hogy vajon, ha a társadalom teljesen más lenne, másképp működne, ha szeretet-alapú társadalmunk lenne, akkor nem lenne-e minden teljesen másképp? Akkor talán újra kéne értelmeznünk a pszichológiát. Talán a mai értelemben teljesen szükségtelen is lenne. Mert ha nem lenne ilyen zord a világ, ha egy gyereket mindenhonnan szeretet venné körül, ha mindenhol biztonságban lenne, mondjuk az imprinting korszaka után értem, akkor nem lenne érvényes mindaz, amit fentebb írtam. Mert akkor nem halnék meg, ha nem gondoznának a szüleim. Akkor biztonságban és szeretetben és bőségben lennék a szülői körömön kívül is. Mennyivel nyitottabbak lehetnénk, és mennyivel nagyobb lenne a spirituális fejlődés esélye.

Visszatérve az eredeti fonalhoz: szóval most ideje letenni a hazugságokat. És a valóságot látni, érzékelni.
Elengedni a múltat. Tiszta lappal kezdeni. Ha egyáltalán lehetséges ez.
...ahogy eddig az összes dologgal voltam, ami a körlöttem lévő dolgokban, emberekben, eseményekben idegesített, úgy kell lennem most a múltammal is. Vagyis, amíg a dolog idegesít, addig bizony azonosítom magam vele. Azért idegesít. De amint kívül meglátom, tudatossá válik, nem akarom látni, idegesít, nem akarok tudomást venni róla, hogy ilyen is vagyok én is; amint viszont elfogadom magamban és rajtam kívül, egyszercsak teljesen hidegen hagy és szinte magától távozik az életemből. Többé nem kell szembesülnöm vele. Mert már nem azonosítom magammal a dolgot sem tudat alatt sem tudatosan.
Szóval valójában igen biztató a helyzet.
Azzal a különbséggel, hogy a fent említett "dolgok az életemben" rajtam kívül álltak, és kívülről láttam őket, és némileg szinte akaratomon kívül bevonódtam. De persze nekem is volt részem benne, ha teljesen őszinte vagyok magamhoz, aztán egyszercsak rájöttem, hogy én ezt nem akarom, ez nekem nem kell. De a dolognak sosem elszenvedője voltam... Vagyis nem teljesen. Ellenben a gyerekkori dolgok nekem fájtak, engem értek, azt nem kívülről láttam, hanem nagyonis belekerültem. De mostmár láthatom kívülről. Csakhogy a családomat nem ignorálhatom, mint azokat a bizonyos "dolgokat és embereket az életemben", akik nem voltak különösebben fontosak nekem, mert nem ismertem őket. És nyilván, ha veszem a fáradságot, hogy megismerjem és így megértsem őket, szerettem és elfogadtam volna őket. Szóval a családommal is ennyi a dolgom: megismerni, megérteni, így elfogadni és szeretni őket.
Tényleg biztató a helyzet.
Csak tudnám végre élni az életem, azt az életet, amilyenre vágyom, amilyen számomra a teljes élet.
Na és akkor itt jön az, hogy a gyerekkorom miatt egyelőre még csak épülőben az önbizalmam, de sem a világban sem az emberekben nem tudok bízni. Valójában még magamban sem.
Folyton azt kérdezem: de hogyan? Én nem vagyok ehhez és ehhez elég jó. Engem nem engednek oda ahhoz az asztalhoz, aminél a "nagyok" ülnek, mert kicsi vagyok. Na igen, ezt is anyámtól örököltem, a hajtóerő, ami meg arrafelé noszogatna, belőlem jön, gyerekkorom óta...