Érdemes.

Hajnali fél három.

Nehzen alszom el három előtt, aztán reggel meg alig bírok felkelni.

De éjszaka jön az ihlet, az energia, meg minden.

Hát tíz harminckor nyitottam ki először a szemem, akkor vetetm először levegőt, nem csoda, hogy a tíz harmincas ébredés (volna) az ideális.

No de, amit le akartam írni ide,

az az, hogy

még mindig nem tudom, jól csinálom-e.

Még mindig nem tudom, jól szeretem-e azt az embert, akit szeretek, 

de már kezdek nem kérdezősködni többet.

Lehet, hogy ez is a korral jár.

Lehet, hogy a szeretést nem kéne szétgondolkozni, csak érezni kéne, és csak TENNI, ami szívből jön, ami jólesik, ami én vagyok.

Például, hogy néhanapján még mindig írok Opennek e-mailt arról, hogy mennyire szeretem, és hiányzik, és hogy nincs nap, hogy ne gondolnék rá.

Írtam már vagy húsz e-mailt - egyre sem válaszolt.

Egy normális ember már abbahagyta volna.

De valami, valahogy, kívülről és belülről azt mondja: ne tartsd vissza. Ne tartsd vissza magad, bátran legyél, aki vagy. Ne korlátozd magad.

Mert ha így teszel, ha képes vagy így tenni, az egy bizonyíték arra, hogy szereted magad. Mármint nem azért csinálom, mert bizonyítani akarok valamit.

Hanem, mert bízom magamban.

Hogy ilyen vagyok, amilyen, és ilyennek is kell lennie a világban, mint amilyen én vagyok, különben nem lennék itt... Tehát nem hazudtolhatom meg önmagam. Nem korlátozhatom magam. Engednem kell szabadon kifejeznem magam!

És persze minden változik. És lehet, hogy, amit ma mondok, az ma igaz, de máskor már nem lesz az. Mert ér egy véletlen felismerés, egy sérülés, egy bántás, egy öröm, egy tapasztalat- bármi - és lehet, hogy annak hatására megértem, hogy például nem érdemes olyan embernek szép leveleket írni, aki válaszra sem méltat.

De ma még úgy gondolom, hogy érdemes: magamért. Érdemes, mert tudatnom kell vele, mennyire szeretem, mennyire jó volt vele. És hogy a világ végére is elmennék vele, ha azt kérné.

Érdemes, mert ha a mai napom lenne az utolsó, és nem fejezném ki azt, aki és ami MA vagyok, ha nem fejezném ki eléggé a szeretetem, ha nem kérnék bocsánatot azoktól, akiket megbántottam, ha nem mondanám el a barátaimnak, mennyire hálás vagyok értük a sorsnak

- akkor hiába halnék meg. Szomorúan halnék meg, azon bánkódva, hogy nem tettem meg mindent, amit megtehettem azért, hogy pozitív irányba tereljem emberi kapcsolataimat.

Viszont akkor még ide kell írnom pár nevet, akiknek ma nem tudtam átadni az üzenetemet:

Anya, Sz.T. Úr, Tesó, Lao-tzu, Apa, Bátyó, Az Írónő, A Hosszú Barátom, Mester, Euridiké, Gábor, Übü, Orsi, Blanka, Eneh, Jean, Bazsi, Dia, Maja, Andris, Tomi, Adri, Dani, Nóra, Bobó, Pisti, Bence, Ib, Benja, Laura, 

szeretlek!

(Ennyi emberrel van valódi kapcsolatom, mínusz egy és fél, plusz Muszasi, és a barátnéja, akiről most látom csak, hogy nem igazán fontos neki ez a barátság, de attól én még szerethetem... Valójában eme utóbbi két embernek nem fontos a barátságunk, szóval akár abba is hagyhatnám, hogy szeressem őket - a régi szemellenzős látásmódom nem engedte, hogy lássam a valódi arcukat, hát most felnyitották a szemem. Ezért a "régi idők emlékére" nem kéne konzerválnom az érzelmeimet, azt hiszem... Mert azok a barátságok hamisnak bizonyulnak manapság... Talán ha közölném velük, hogy nem haragszom rájuk és nem utálom őket, csak a szitut nem tudom kezelni, akkor jobb lenne? Be kell valljam, nem hiszem. Én egyzser mág megpróbáltam emgtörni a jeget. Hallgatásuk önjellemzés. Bűntudat. Az a bizonyos emberi mérce, ami mindenkiben benne van, talán úgy hívják, hogy lelkiismeret. Az, ami mindig, de mindig tudja, mi a jó, mi üdvös. Hát kicsik még, majd megtanulják. Remélem. Ha segítség kell majd nekik, ölelés, vagy egy váll vagy bármi, én ott leszek.)

A szeretet nem lágykezű hülye.

A szeretet szigorú.

Ez a ma hajnali üzenet.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.