Az Írónő

Érdekes, hogy a blogom címében benne van a "mind", azaz "elme" szó. Ijesztő feltételezés, hogy ez mind csak az elme locsogása. Persze, nem biztos, hogy így van, de lényegében arról szól, hogy mit gondolok/érzek arról, ami történik velem nap mint nap. És ezt csak az egóm közvetítése segítségével tudom leírni. Mert kell egy kis én, aki megéli.

Például, hogy ma délután kettőtől éjfélig folyamatosan az Irónővel lógtam. Majdnem végigbeszéltük a napot. Néha játszottunk interneten, azon kívül meg hatalmas gondolatjáték volt ez egész délután. És annál sokkal több. 

Azt hiszem, az van, hogy szeretünk gondolkodni. És szeretjük megoldani. Szinte leírhatatlan élvezet így beszélgetni valakivel, hogy egymásnak csak úgy adjuk s kapjuk is a gondolat-gombolyagot, és mint labdával játszunk vele, legombolyítjuk, vagy éppen fel, és közben olyan dolgokat mondunk ki néha, amikről magunk sem gondoltuk, hogy bennünk van.

Szóval egy ideje így telnek az estéim - az Írónővel, borozgatással vagy anélkül. Beszélgetős, röhögős.

A mai hosszú délután és este folyamán két vendégünk érkezett, mindkét látogatás igen tanulságos volt. 

Látni másokban a régi énjeinket. Látni, hogy amit mi is elrontottunk, ők is elrontják, és hiába a figyelmeztetés: a maguk bőrén tanulják meg. Ilyenkor annyira örülök, hogy már leéltem huszonaht évet és egy csomó praktikus dologgal tisztában vagyok - amit elméletileg esetleg addig is kapisgáltam, de most tisztultak le, és úgy érzem, többé nem követném el azokat a hibákat - de persze biztos lesznk más hibák, amiket el fogok követni... Persze a remény hal meg utoljára.

És úgy két hete gondolkodom: miért találkoztunk az Irónővel? Mit hoz ő az életembe? Mit kell látnom vele, általa? Nagyon jelentős találkozás ez, érzem. Nagyon sokat adunk egymásnak. Sokat tanulunk, mintha együtt lépdelnénk a felismeréseink között, mintha együtt rendezgeténk őket. Persze kicsit hasonló élethelyzetben is vagyunk: egy viszonylag hosszabb időszak lezárásánál vagyunk mindketten, átétékelődnek a dolgok, beérnek a tapasztalatok. 

Érdekes, hogy pont most karácsony környékén, vagyis úgy másfél hónapja ütött szöget a fejembe a gondolat, hogy nem is akarok én mást az élettől, csak anya lenni, feleség lenni, és közben otthon írogatni, és abban sikeresnek lenni, esetleg egy jó zenekarral játszogatni havonta egy-kétszer Budapesten... Erre jön ő, és minden eddiginél erősebben jelenik meg az életemben az írás, mint olyan. Merthogy "szakmázni" is szoktunk ám. De a lelki-gondolati megosztás része a legjobb.

Nos, eddigi szokásommal ellentétben, ennél több kérdést most nem teszek fel, pedig még jönnének a találgatós jellegű, "talán" kezdetű kérdések, de most kihagyom őket. Szerintem majd útközben úgy is kiderül.

Mi vagyunk itt a nagyöregek. Ő huszonnyolc éves, én huszonhat, mostmár nem a huszonkét-évesek felé tendálok, hál'Istennek. (Kivéve egyet, akinek már a múlt részének kéne lennie, de nem tudok mit csinálni vele, ő már a részem, és nem tudom nem szeretni...) Szóval azt hizsem, kezdek magamhoz felnőni. Azt hiszem, kezdem a felső kort közelíteni. (Aztán erre majd biztosan megint rácáfol az élet előbb-utóbb és majd kiderül, hogy még mindig éretlen vagyok.) De már egy csomó dolgot tudok, hogy mit kell magammal csinálnom egy párkapcsolaton belül, vagyis, hogy mire kell gyúrnom. És ez a tudás most stabilizálódik szerintem. Csak már megint el ne felejtsem lányos zavaromban. De talán pont ez a lényeg: hogy nem lesz több lányos zavar. Vagy ha lesz, tudom majd hová tenni.

Szóval a korunk és a koraérettségünk miatt lógunk ki innen. Jó látni, hogy van még valaki, aki ugyanannyira nem normális és ugyanannyira normális, mint én. Hogy a kilógás nem feltétlenül rossz dolog  - ezesetben természetes. Nem vagyunk már 18-22 évesek, de biztosan azért vagyunk itt, mert még van egy részünk, ami viszont talán még 22 éves. De már nagyon érzem, hogy "el innen". Megfulladok. Nincs itt már semmi számomra. Nincs itt már keresnivalóm, hacsak nem pont az Írónő, és mindaz, amit tanulok általa. Sorsszerűnek tűnik. Szóval lehet, hogy mégsincs hiába, hogy itt maradtam még erre a harmadik szemeszterre... 

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Utóirat:

itt már félméteres hó van. Napok óta esik, és nem akarja abbahagyni. Néha olyan érzésem van, hogy sohasem lesz vége ennek a télnek.

Mintha megállt volna az idő. És ebben a megállt időben minden tanulság, minden bizonyosság érett gyümölcsként pottyan le a csöndben, a vákuumban, hangtalanul, de teljes jelenléttel.

És alig marad kétely, vagy negatív gondolat.