Átváltozások x (mégnemtudomhanyadik)

Mivé, s hová lettem? Zajgó fénybe mártanak,
gyerekzsivaj, utca-lárma, mind rámkacag.
Két világ közt egyensúlyozok elmerengve:
életigenlés, vagy tovább aludni, mint a medve,
most, hogy előcsalogatott egy kósza sugárnyaláb,
de félek, a tél még mindig nem állt tovább.

Bebábozott ez a szeretetlenség, amit örököltem,
e fél-szívnyi, fél-létnyi tél, mely itt repül körülöttem,
mióta elhagytál, Apám,
oly rég volt, s mégis mintha most is hallanám,
ahogy a tornác korlátjához kiállva kiáltok
- négy vagy tán hat éves magam, szürreálok -
s egy szó ömlik el a kerten, arcom patakjait replikázva,
egy szó, egy véres kés szívben-fordulása,
egy szó, mely szétmállik a tompa tájba',
ökölnyi gyomor tüdőnyi tűz jajdulása:
Apa!
És nincs válasz, nincs vigasz, nincs a szónak szava,
és Anyám is abban a félelmes mélyben hagy ott:
Így szól: - Apádat aztán hívhatod.