Szeretni önmagunkat

Önmagunkat szeretni nagyon jó és fontos.
És nehezebb, mint gondolnánk.
Vagy legalábbis nekem nagyon nehéz.
Először is mi az, hogy "szeretni"?
Például az anyai szeretetben megnyilvánul az, hogy mi az, hogy "szeretni"? Milyen az, amikor valaki szeret valakit? Akkor is, ha mondjuk az anya nem tudja szeretni önmagát, mert ő sem tanulta meg?
Mert bizony, ha nem tudja valaki szeretni önmagát, másokat se tud szeretni.
Mert ha magunkkal nem vagyunk teljesen elégedetten, akkor üres az edényünk, nincs mi kicsorduljon, hogyan tudnánk másoknak adni?
Másrészt a szeretetet és jóságot, amit kapunk, azt is mindig tovább kellene adnunk, hogy a körforgás sohase álljon meg.
Vagy arról, hogy mi az, hogy "szeretni", minekinek más fogalma van? Van tejes, tökéletes szeretet?
Na most én mondjuk feltételezem, hogy van.
De akkor az isteni (= emberen túli emberi=emberfeletti) szeretetről beszélek, vagy az emberiről? Vagy szeretet csak egyféle van?
Ha mondjk Istenből indulok ki, és felteszem, hogy ő "tökéletes", vagyis teljes, akkor nyilván mindent tartalmaz, tehát a tökéletes szeretetet is. HA van Isten. Ha nincs, akkor mondjuk felteszem, hogy az Univerzumban/Természetben van olyan, hogy tökéletes szeretet.
Azt hiszem, olyasvalaminek kéne lennie, ami teremteni tud.
Olyan hatamas, ellenállhatatlan erőnek képzelem a szeretetet, ami akár a kősziklát is megolvasztja, vagy akár dematerializálja, ami - ha Istenről beszélünk - létrehoz, ami önmagában olyan, hogy ki kell áradnia. (Vagy ez a teremtő erő csupán? De mégis, úgy képzelem, teremteni nem lehet szeretet nélkül.)
Bizonyos dolgokat tekintve az európai ember autentikus forrásnak tenkintette a Bibliát, mert azt mondták, az Istentől van. Na most, ha nem akarok vak és buta hívő lenni, akkor azt mondom, Istent ne feszegessük, a Bibliát meg ugye kanonizálták, emberek írták.
Szóval manapság mindenki maga választhatja ki, hogy ki neki az autentikus forrás, akinek hinni tud, vagy szeretne. Nos, ezzel is nagyon kellene vigyáznunk. Személy szerint én azt gondolom, hogy aki azt állítja magáról, hogy mester vagy tanító, annak semmiképp sem szabad hinnünk. Másrészt meg bárki lehet a mesterünk adott dologban, amiben ő autentikus. Nekem az az autentikus, aki nem bort iszik és vizet prédikál, hanem "walks his talk", vagyis azt cselekszi, amit mond. Vagyis nem mond mást, mint amit él. Például volt egyszer egy kung-fu mesterem, aki hihetetlenül erős és autentikus személyiség és jelenség volt számomra, mert mindazt, amiről beszélt, a való életében élte, meg tudta mutatni. Nála autentikusabb kung-fu mester csakis az a mester lehetett volna, aki kínai, Kínában él egy hegyen, és el kell menni hozzá, hogy kitanítson...
De a szeretetben manapság ki lehet autentikus forrás? Mondjuk Teréz Anya, vagy Gandhi? Teréz Anyának a történetét nem ismerem, sem személyesen nem találkoztam vele, úgyhogy nem tudhatom, vajon nem éppen lelkiismeretfurdalásból segített-e, vagy éppen egyik előző élet-belli karmáját dolgozta le... Bár azt hiszem - és ez csak érzés - segíteni szeretet nélkül nem nagyon lehet.
Legalább magamat kell annyira szeretnem, hogy bízzak abban, hogy tudok segíteni, azután meg, hogy amikor segítek, félretegyem az egómat.
No lám, az mindenesetre érdekes, hogy amint a szeretetről gondolkodom, magától beugrik a segítés fogalma.
Gandhi meg, az országát szerette, vagy magát, vagy a békét? Vagy csak alázatos volt?
Lehet, hogy a szeretet alázat is egyben.
Két dolgot már tudok róla: a segítséghez van köze és az alázathoz is.

Most már el kell mondanom, azért kezdtem el ezt az egészet lejegyezni, mert nagyon meglepődtem, amikor egy szívkinyitó gyakorlatot kezdtem el éppen, nevezetesen önmagam szeretését szerettem volna gyakorolni. Egy számomra autentikus személyiségtől kaptam egy gyakorlatot: hunyd be a szemed, és képzelj magad elé valakit, akiről tudod, érzed, hogy valóban szeret téged. Aztán képzeletben hagyd el a tested, és képzeld el, hogy az ő testébe belemész, felveszed, és lásd magad az ő szemein kersztül. Jegyezd meg jól, mit látsz és mit érzel, maradj egy kicsit ezekkel az érzésekkel, aztán gyere vissza a testedbe és őrizd meg ezeket a jó érzéseket.
És elkezdtem volna a gyakorlatot, és kiderül, hogy nem tudom, ki az, aki igazán szeret, hogy egyáltalán van-e vagy volt-e valaki, aki igazán szeretett életemben.
Ugye legelőször Anyám jutott eszembe, aki nagyon szeretett, és nagyon szeret, de nem tudom, igazán-e. Mert az anyai szeretet az más. Tudom, én még így is nagyon szerencsés vagyok az anyámmal, más anyákhoz képest. De mégse tudom azt hinni, érezni, gondolni, hogy valóban szeretett, mert tudom, érzem, hogy nem szerette magát, és engem már csak abból a magát-nem-szeretésből tudott szeretni. Másrészt meg a gyerek egy baromira érzékeny kis rendszer és nagyon pontosan érzi, hogy amikor valaki magát nem szereti, az őt se tudja szeretni, mert az üres edényből jön felőle valami, de hát az nem szeretet. Az talán ösztön, talán öröm. Én egy kapaszkodó voltam az anyámnak. Neki szüksége volt rám ahhoz, hogy az ő életének legyen értelme. De ezt egy másik ember nem bírja el. Én nem bírom el, hogy az ő élete az enyémtől függ. (Persze eztán én is csináltam ilyesmit vagy hasonlót másokkal, hiszen ezt az érzelmi viszonyulást sikerült csak szigerileg megtanulnom, mert ezzel tápláltak elsődlegesen.) Ezt szerencsére kiegyensúlyozta az a tény, hogy szegények voltunk, és hogy dolgoznia kellett, ezért én kicsi koromtól bölcsibe jártam, meg a szomszédnéni vigyázott rám. Szóval sok időt töltöttünk külön az imprinting korszakában is.
De a lényeg, amit ki akarok ebből hozni, az, hogy amikor valakinek szüksége van rám, és használ engem valamire, akkor én nem vagyok szeretve. Feldmár mondja, ha a szükség és a szeretet összekeveredik, az nagyon közel van az őrülethez.
Szóval kiderül, hogy az elsődleges szeretet-forrásom szeretett ugyan és jó anyám volt, de nem azzal a szeretettel, amiről én, most, huszonhat évesen azt gondolom, hogy az a valódi - pedig valójában nagyon keveset tudok róla, és valójában nem is tudom, hogy mi a valódi szeretet, milyen az, hogy "valóban szeretni".
Aztán gondolkodtam, ki más lenne az, akibe belebújnék, és a szemein keresztül látnám magam, és biztos lehetnék benne, hogy ő szeret és akkor tudnám úgy látni magamat, mint aki szeret.
És teljesen bizonytalan vagyok.
Emberek szerettek, szeretnek engem így-úgy a maguk módján az életemben, de volt-e igazi?

Akkor most meg mégiscsak feltételeznem kell, hogy lehet valami háttér-táras tudásom arról, hogy mi az "valóban szeretni". Plusz az eddigi életem tapasztalatai.

Hát akkor az Anyám kilőve, az Apám kilőve, mert ott sem volt. A féltestvéreim nem is ismernek. A mesterem? Talán, esetleg. A szomszédnéni? Talán, esetleg, de az túl régen volt. A barátaim?
Talán ebben érzek a legnagyobb rációt.
Azok a barátaim, akiket én akár szeretek, akár nem: szeretnek.
Volt idő ugyanis, hogy nem tudtam szeretni, értékelni őket - bár passzívan midnig is szerettem őket, de aktívan, tevőlegesen nagyon ritkán. De ahogy ők szeretnek - és ahogy én is kezdem mostanában szeretni magam - azt olyan igazinak gondolom: hogy nem számít, hogy rátarti vagyok és gőgös, ők akkor is szeretettel látnak és érdekli őket, mi van velem - bármi is legyen az, akikhez bármikor visszamehetek - mert nem vagyok most ott számukra, mert eljöttem egy másik országba, boldogulást remélve, jobb életet remélve, és íme kiderül, hogy akiket szeretek, otthon vannak, és mivel szeretem őket, a szívem hozzájuk húz, és mivel szeretem őket, ott akarok lenni számukra.
Azt hiszem, ez szeretni: ott lenni az emberek számára. Azok számára, akiket szeretsz.
És akkor mi van azokkal, akiket nem tudsz szeretni? - A tökéletes szeretetnek pedig olyan nincs.
Mert ha szeretem magam, akkor úgy teszek másokkal, ahogyan magammal is tennék, és mivel magamat sosem utasítanám vissza, hiszen szeretem magam, akkor másokat sem szabad visszautasítanom.
Azt mondják, bánj úgy másokkal, ahogyan szeretnéd, hogy veled is bánjanak.
Nade, hogy fonalamat ne veszítsem: szóval ott lenni mások számára. Csak ott lenni. Nem elvenni, nem szükségből lenni ott, hanem ott lenni, ha a másiknak szüksége lenne ránk. De közben szabadon engedni és nem használni.
De mégis, akkor ez azt jelenti, hogy engem használjanak. Én itt vagyok, ha szükséged van rám, használj, és ha nincs szükséged rám, érezd jól magad, és akkor is legyünk ott egymásnak, ha egyikünknek sincs szüksége a másikra - akkor csak jól érezzük magunkat, mert társas lények vagyunk, mert beengedjük egymást magunkba, és ettől jó nekünk.
Egyrészt, tehát: igenis használjuk egymást és a kölcsön-kenyér folyton visszajár. Azt kell, mondjam, ez rendjénvaló. A kihasználás, amikor többet veszünk el, mint amire szükségünk van: az nem rendjénvaló.
Másrészt ha én beengedek valakit, és a másik be is jön hozzám, a szívembe, és ő is beenged az ő szívébe és én be is megyek - akkor történik valami. Akkor az szeretet.

Szeretni nem lehet anélkül, hogy ismernénk és megértenénk valakit. Ismerni, az már majdnem szeretni. Megérteni, az egyenesen szeretni.

Aztán a szeretet mindig van. (Hosszútűrő, kegyes.)
Akkor is, ha rossz vagyok, akkor is, ha jó vagyok. Pont ettől szeretet.

A szeretet adás.

Méghozzá úgy, hogy én a másik életét jobbá, szebbé, könnyebbé teszem. "To make a difference in someones' life." De cserébe nem várok el semmit.

Továbbá az eddigi életemben azt is megtanultam, hogy a szeretet szigorú és következetes. Intelligens. Ezt most nem tárgyalom külön, mert már "jól megtanultam".
Ugyanakkor gyengéd, kegyes, és nagylelkű. Felelős.
A szeretet őszinte és igaz.

...Áh, igen, még valami: a szeretet gyógyít. És mint ilyen, átalakít, teremt.

Szóval valamit mégis csak tudok a szeretetről.
Akkor tehát ki is volt az, aki engem valójában, felelősségteljesen, intelligensen és tudatosan, tisztán szeretett életemben, olyan mags fokon, amilyen magas fokon nekem most fogalmam vana szeretésről?
Nos, lehet, hogy ez nem fogalom kérdése?
Hogy nem az agyammal kéne erről gondolkodnom, hanem a szívemmel?
Nos, agy nélkül a szív és szív nélkül az agy: defektesek.
Minden bizonnyal, még sokkal többet fogok a szeretetről tanulni és tudni életemben.
De amennyit most tudok róla, és amilyen fogalmam most van róla:
hát kiderül: így szeretni csakis én tudom magam, ha végre sikerül.

Persze az Anyám azóta sokkal bölcsebb, így most már sokkal jobban tud szeretni engem, mint azelőtt. Meg messzebb is vagyok tőle.
Ugyanígy a Karnagy.
A mesterem valószínűleg szeretett. Szigorú volt és gyengéd, vigyázott rám és tanított, nevetett velem és tanácsot adott, ha szükségem volt rá. Beengedett és beengedtem, bejött és bementem. Mindig egyforma volt: ha késtem, ha pontos voltam, ha csúnya voltam, ha szép voltam, ha híztam, ha fogytam, ha jó voltam, ha rossz voltam. Mindig egyforma volt. Kicsit irigylem a gyerekét és a feleségét.
Csak a barátaimban nem kételkedem.
A többiek mind szerettek: a maguk módján. De nekem attól nem volt különösen jobb az életem - kivéve ezalól Anyámat. Ő sokkal jobbá tette az életem, mint amilyen lett volna alapban. De sokmindenben vissza is élt velem kapcsolatban.
Szóval semmi sem fekete-fehér.
Talán a szeretet sem.
Szeretni, azt hiszem, nem azt jelenti, hogy nem követünk el hibát valakivel kapcsolatban. Viszont azt hiszem, nem is a tőlünk telhető legjobbat tesszük, hanem a tőlünk telhető legönzetlenebbül. Mert lehet valami "a tőlem telhető legjobb", ha van vele valami hátsó szándékom, vagy szükségletem, megette a fene az egészet. Egó nélkül. Én nélkül. Nem: "nekem kell", és "én teszem", "én adom". Hanem csak teszem, adom, vagyok. (Mellesleg meg ha mással teszek jót, azt magammal is teszem, mert mind egyek vagyunk. A Gestalt, ugye.)

És most életemben először nem azon gondolkodtam: én elég jó vagyok-e, én tudok-e valóban szeretni, hanem azon, tudhatok-e szeretni, volt-e honnan megtanulnom... Úgy tűnik, mivel nem volt, így még sokat kell tanulnom róla.

A szeretet minden generációval tökéletesebb. Ezt is tudom róla.

Köszönöm, hogy együtt gondolkodtál velem!

Viszlát.

Nagyon szeretlek.