Tundrabugyi és fanszőrzet

A mai tanulság, jótanács és házifeladat:

hogy addig lehetetlen tovább lépni, új kapcsolatokat engedni be az életünkbe, amíg a régieket el nem engedtük. Mert különben nincs hely az újnak. 

Nekem tripla fenekű poén.

Három férfi van az életemben, aki nincs az életemben és akiket ezért nem tudok elengedni.

Az apám kezdi a sort.

Az volt a legnagyobb trauma, bánat, fájdalom, amikor ő elhagyott. 

Nem is emlékszem rá.

Nem emlékszem, mit éreztem, de a tudatalattim emlékszik, és  mindent megtesz, hogy ne felejtsem el.

Senki, de senki nem tudhatja, milyen iszonyú fájdalom ez nekem, ami végigkíséri az életemet. Talán csak a pszichológusok, pszichiáterek, akik maguk is átélték az elutasítást, mint olyat.

És próbáltam már ezer módon elengedni, kiengedni, eljutottam a fájdalomhoz.

Most már el kellene engednem. A fájdalmat, a sérelmet, ezt az egész kulimászt. Mert amíg nem engedem el, addig ugyanezt a ciklust fogom ismételgetni: valami történik velem, ami bizonyítja, hogy nem vagyok oké, ettől én elkezdem nem okénak érezni magam, amitől aztán nyilván megint olyan dolog fog történni velem, ami azt igazolja, hogy nem vagoyk oké.

Már voltam személyiségfejlődni, már voltam kineziológusnál, már voltam depresszív, már próbálkoztam annyi pasival, hogy két kezemen nem tudom megszámolni, és mindig ugyanahhoz a fájdalomhoz lyukadtam ki végül. 

Szóval nekem elsősorban et kell elengednem, meg az apámat. Aztán Opent, és Sz.T.Urat. 

Csak olyan férfiakhoz kötődöm elvághatatlanul, akik képtelenek párkapcsolatra, képtelenek elköteleződni, képtelenek kitartásra a szerelemben.

Szeretnek ők a maguk módján, csak nem ez a módja.

Hogyan kell elengedni?

Nem tudom.

Az biztos, hogy például meg kell engednem magamnak, hogy bármikor depresszív lehessek, vagy dühös, mert ha ellenállok neki, abba bele is betegedhetek, bele is halhatok. 

Persze nem akarom ezt, de minél inkább nem akarom, annál nagyobb az esélye. Mert az lesz, amire fókuszálok, akár negatív, akár pozitív értelemben, szóval csakis arra kell fókuszálni, hogy mi az, amit akarok. De mindent meg kell engednem, jöjjenek és menjenek az érzések, amikor akarnak.

A pillanatban.

Megint kilyukadtunk a tudatossághoz.

Ezt olvastam az imént: YOU are master of this moment... you can make it a great moment, holding loving feelings. It can be a gift to yourself, and to the world. Or it can hold that old resentment, that old hurt, that old frustration and give you more moments of the same negative thinking. The more you master this moment and determine to feel good this will be you default setting and the other thoughts will become few and far between!

 És feltettem a kérdést, hogyan kell elengedni.

Azt hiszem, pont úgy, hogy a pillanatra figyelünk és tudatosan választunk, hogyan éljük meg a dolgokat, hogyan érzünk.

Nem egyszerű.

Nehézség: hogy Sz.T.Úr például nem alkalmas arra, hogy társ legyen nekem a szeretésban, mármint egymás szeretésében, párkapcsolatban, életszövetségben, mégis - az apám esete miatt - ösztönszerűen szeretem. Kiirthatatlanul. (És közben reménykedem, hogy egyszer, pont a kellő időben mindketten meggyógyulunk, bár ez legalább olyan reménytelennek tűnik most, mint az énekes-karrierem. Kilátástalan. ...hogyan lehet ebből meggyógyulni? Iszonyat melós. Mert, azt hiszem, csakis tudatossággal lehet, az pedig elég fárasztó tud lenni... Hatalmas sorsfeladatnak tűnik, nem tudom, sikerülni fog-e megbirkózni vele. Nyilván az lehet a mélyebb értelem, hogy éld át a visszautasítást, az egyetlen érzelmet, amit az emberi lény nem visel el, mert ő így kivetett, mert ő így nem élhet, neki nincs itt keresnivalója, és ezek után élj, méghozzá teljes emberként. Találd meg azt a forrást, ami több, mélyebb, igazabb, legbelső, legnagyobb, legerősebb Emberi. Ami nem függ sem apádtól, sem anyádtól. - Jó-jó, de hogy lesz így férjem, aki nagyon fasza csávó, és gyerekem?....)

Tessék, kedves Olvasó, felfeküdtem a lelki boncasztalra. 

Széjjelszedtem magam.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Ui: a cím a mai nap címe, mert tollasoztunk ma és szaunázni akartunk, ami nem működött, és tollasozás közben ez lett a szállóige. Hogy hiába, itt Dániában olyan hideg van, hogy hozni kellett mindkettőt. Hogy én hoztam-e egyiket is akár? Hát... nokomment. 

Ja, és ma kész lettem egy új számmal. Ugyan még a stereo egyik oldalát egy kicsit meg kell húzni, de az már csak három perc. (A stúdióban ugyanis nem működik jól az egyik hangfal, szóval nem hallottam rendesen...)