Emberré válás

I'm a loner.

A mai nap érzései:
dühös és csalódott.

Akiket barátaimnak hittem, végleg elhagytak: egymásért.
Azt hittem, barátságban nem esik ez meg, de ezek szerint ez nem olyan barátság volt, egyik sem, mint amiről én korábban és általában azt mondom, hogy barátság.

Nem beszélnek hozzám.
De nem hibáztatom őket.

A barátok is változnak, jönnek-mennek. Mivel nincs benne birtoklás, ez egyáltalán nem zavaró, csak ha olyanok árulják el a "barátságot", akikről azt hittem, hogy "barátok", hát az fáj.

Emberség.
Emberséget emlegetett a drága hölgyemény, akiről azt hittem, hogy a barátném, de hol van itt az már?
Sehol sincs.

Mindegy.

Kicsi még. Talán majd megtanulja egyszer, vagy sem. Nem az én dolgom.
(Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy én nagyon nagy előnyben vagyok ám, mert én nagyon nagy segítséget kaptam az Essence által. Csak mert a lelkem ennyire kereste a gyógyulást. És aztán vannak, akik meggyógyulnak, - vannak? tényleg vannak? - és vannak, akik az egész életüket úgy élik le, hogy alszanak közben. Ja, és az is eszembe jut ilyenkor, hogy engem Sz.T.Úr ébresztett fel először...)

A tanulság, hogy a barátságban, ugyanúgy, mint bármilyen más emberi kapcsolatban mindkét (vagy több) fél egyenlő arányú energiabefektetésére van szükség, meg azonos értékrendre, arra hogy mindkét fél nagyjából ugyanazt szeretné a kapcsolattól. Máskülönben felborul.
További tanulság, hogy ezt is visszakaptam: hogy a férfi-nő kapcsolat fontosabb valakinek, mint a barátság... - én is elkövettem ezt már, bár sosem pont így. A tanulság, hogy ilyet többet nem szabad. És ez teljesen egybevág azzal, hogy ne hagyjam el önmagamat egy pasiért. Hogy tartsak ki magam mellett. Vagyis a barátságok mellett is.
Miért ilyen nehéz ez?

El akarok húzni innen.
Nagyon.
Úgy érzem, semmi dolgom nincs már itt.
Üres számomra ez a hely. Minden megtanultam, amit meg kellett.
Vége van az ittlétemnek.

Mégis itt vagyok, még mindig.
Mit keresek itt?
Magamra nézek, és arra, hogy viszonyulnak hozzám az emberek: kész nő vagyok, nem tartozom ide.
Eddig így volt, de most már szinte kapcsolatot sem tudok teremteni. Egyszerűen annyira különbözöm tőlük. (Vagy csak ennyire nem találom magam megint? Vagy csak egy újabb próbatétel, hogy akármit is gondol vagy reagál a közvetlen környezetem, nekem kell békében lennem magammal, nekem kell biztosnak lennem magamban, és abban, hogy én jól vagyok úgy, ahogy vagyok.) Szóval más vagyok már, úgy értem talán felnőttebb vagy nem is tudom.
Kivéve az Írónőt. Ő talán az egyetlen, aki annyira bölcs és érzelmileg, morálisan érett, mint én. Aki már megtanulta azokat a leckéket, amiken én a közelmúltban mentem át. Aki szintén már egy csomó dologról megtanulta a szabályokat az emberi kapcsolatokban.
Mégis itt vagyunk.
Azt hiszem, el kéne kezdenünk ÉLNI az életünket.
A többiek, a "kicsik" meg még tanulás előtt vannak.
Mi meg valahogy félúton a tanulás és az élet között...
És persze még mindezekkel együtt is instabil vagyok bizonyos dolgokban, de hogy nem tartozom már ide, az biztos. Kivet magából a közösség, mint idegen anyagot a test... (Vagy ez is az apám miatt lenne? Hogy akkor "nem fogadott be egy mikroközösség", és ezért egyetlen más közösségbe sem tudok beilleszkedni egész életemben? És ez csak ritkán zavar.)

Hmm. A "semmi sem zavar" és a "minden zavar" közt nagyon keskeny a határsáv...

Hol van már a jó öreg "szeretemazembereketmertmindolyancsodálatosak"?
Nem mind csodálatosak, és nem mind hülyék.
Nem fekete-fehér a világ.

Ez talán a felnövés.
És közben persze lehet gyereknek maradni, csak ahhoz kell felnőni, amihez fel kell nőni.
Ez aztán a bölcsesség, igaz-e?


Nincs ma valami vidám napom sajnos.

Még az is jött ma, hogy egyszer csak minden átmenet nélkül, óra közben elkezdtek potyogni a könnyeim. Filmet néztünk (a Motownról), úgyhogy ki tudtam menekülni.
Tulajdonképpen azt hiszem, az történt, hogy van ez a nagyon vidám, energikus jó kis zene a motown, amiről megintcsak az jutott eszembe, ami már tegnap este gyakorlás közben is motoszkált a fejemben: hogy mire várok? Mi a fenére várok még? Mikor kezdek el ÉLNI, ha nem most? Mikor kezdek el végre IGAZÁN menni az álom után, ha nem most? Mert MOST az életemnek és a tér-időnek ezen a pontján vagy feladom, vagy igazán bátor leszek és ugrom. És itt van a sok kétség: sikerülni fog-e, vagyok-e elég jó?
Azt hiszem, rájöttem tegnap este gyakorlás közben, hog miért mondták ezt mindig eddig, ha próbálkoztam, hogy "jó-jó minden, de nem vagy még kész, a hangod nincs még kész". Mert nem is volt. És azért nem tudtam eddig énekelni, vagyis kihasználni a teljes potencialitásomat, mert azok a könnyek, amik ma törnek utat maguknak, most is, ahogy írok, ezek gátolták eddig a szívcsakrámat, ahonnan eddig is énekelnem kellett volna. Fájdalom és félelem volt az, ami megakadályozta, hogy mindenféle jó dolog kiáramoljon belőlem. Nem tudtam összekötni a rekeszizmomat, a tüdőmet, a levegőzést a kiengedéssel, nem tudtam az éneklésbe bekapcsolni minden részemet. Mert blokkolva volt.
Most talán oldódik. És ez augusztusban kezdődött.
Szóval jött ez, hogy az álmaim, mi lesz az álmaimmal, és mennyire-mennyire szeretnék énekes lenni, mennyire-mennyire szeretném azt az életet, amit például ebben a filmben is láttam, hogy nem könnyű, de ha van egy tehetséges és kitartó csapatod, akikkel mindannyian ugyanazt akarjátok, akkor LEHETSÉGES! Csak csinálni kell.
És akkor hirtelen ott találtam magam három évesen, elhagyatottan. Ott ültem a teremben, bámultam a képernyőre és közben belül itt volt ez a kislány, és azt mondta: lehetne, hogy soha többé ne hagyjanak el? Hát túl nagy kérés ez?
Lehet, hogy ő áll az utamban?
De hogyan, HOGYAN gyógyulok meg már végre?
Mi van előbb? A tyúk vagy a tojás? A gyógyulás, vagy az Út?
És egyre csak jön ez az érzés, hogy túl nagy kérés az hogy meggyógyuljon az a sérülés, ami ért? Túl nagy kérés, hogy legyen valaki, akivel együtt lehet sétálni az úton, aki kitart mellettem szabad akaratából? Túl nagy kérés az, hogy viszontszeressen az, akit én szeretek? Úgy, hogy szimmetrikus legyen a kapcsolat?

Legalább most már látom, milyen lenne az életem, ha "teljes" lenne.

Az az igazság, hogy félek egyedül nekiugrani a nagyvilágnak. Meg a karrieremnek. (Bár igaz, mikor ide jöttem Dániába, akkor sem tudtam, mi lesz, akkor is féltem. )
De egyelőre úgy néz ki, hogy egyedül vagyok.

...mindig támaszkodtam valakire vagy valakikre. Ha nekiindulok, most is kell majd a segítség. És nekem bajom van a kéréssel, meg a kapással, elfogadással is. Mindennek tetejéba türelmetlen vagyok, és azt kérdezem: és mikor lesz már, hogy én lehetek támasz másoknak?

Majd az is eljön.
Remélem.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.
Amennyire csak tőlem telik...