Queen of the barrel

Túl sok gondolat van a fejemben, így "másnap" - annak a másnapján, hogy a "Hordó Királynőinek a Kiránynője" lettem. Jó dán szokás, hogy farsangkor "kiverik a macskát a hordóból", mint szart egymásból a kocsmai verekedésekben. Pedig nincs is benne macska. Egy, vay több mindenféle jóval teli színes hordót fellógatnak valahogyan, és azt lógó állapotában kell egy farúddal (amolyan baseball-ütő forma) püfölni, amíg egy szál se marad a hordót alkotó falapokból. Azért fontos, hogy lógjon, mert akkor ki tud hullani belőle minden a földre. Szóval macska nincs is benne, de fogkafe, vízilufi, vajkaramella, nyalóka és gyümölcsök vannak. No és nálunk három hordó volt, és én lettem az abszolút Királynő, mert én ütöttem széjjel legelsőként a hordót, mármint az én ütésemtől hullott a földre minden jó. Ez jellemző. Meg az is, hogy aztán lekéstem a saját koronázásomat, mert kimentem egy kétbetűsre. Viszont végül most enyém a legkoronább korona, valamint egy fogkefe és néhány vízliufi meg nyalóka boldog tulajdonosa vagyok.
Hát így kezdődött a tegnapi dán módi farsangi mulatság.
És sörnek öltöztem be.
És aztán úgy folytatódott, hogy idejét nem tudom, utoljára mikor sikerült ilyen jól berúgnom. Ugyanis tényleg jól rúgtam be. Nem fejfájósan, nem rosszullevősen, és magamhoz képest viszonylag nagy mennyiséget fogyasztottam: úgy három deci fehér bort, aztán egy sört, meg még nem tudom hány sört, mert közben mindenkiébe beleittam, aki megkínált, mondjuk az kitesz még egy sört, tehát akkor kettő, majd még egy pohár vörösbor - ezutóbbi kis kunyerálás után. Az egyik lett vagy litván sráctól kunyeráltam, akivel eddig még egy szót sem beszéltem - így hát pertut ittunk.
És valami öt órán keresztül táncoltam mindeközben.

És itt még mindig esik. Tényleg-tényleg úgy tűnik, soha nem lesz vége ennek a télnek. Szinte elképzelhetetlen, hogy ez a sok hó mind el fog olvadni, és hogy jön majd tavasz és nyár. Tegnap esett egész nap és hófúvás lett belőle estére.
Ennek, és a szúrós hidegnek az örömére felszedtem vagy két-három kilót és ez látszik. Persze mások azt mondják, hogy jól nézek ki: igen, az átlagembernek jól nézek ki, de magamnak: ez már nem "tökéletes", mármint nem a versenysúlyom.
Talán el kéne járni kondizni megint. Bár attól ritkán szoktam fogyni. Mindenféle bolygó-együttállások kellenek hozzá, meg a periódusom megfelelő szaka, meg ilyenek. Többnyire viszont csak ruganyosabb leszek tőle, és nő az izomtömegem, de mivel mozgok, ezért eszek is.

Most pedig, a külső történések után következzenek hát a belsők. Opennel álmodtam. Valami nagy házban, sok ember között találkoztunk, és tudtam, hogy jönni fog. Tulajdonképpen Sz.T.Úr lakása volt, csak sokkal nagyobb, mint a valóságban, és ő nem volt ott. Csak én voltam ott és vártam a vendégeket, akik közül nem mindenkit ismertem. Valami performansz is be volt tervezve: egy nő szült tíz perc alatt, teljesen könnyedén, és valami természetes csodaszerekre meg meditációra meg tantrára fogta a dolgot, de később kiderült, hogy átverés volt az egész: valójában nem is szült. Tényleg csak performansz volt. És Open csak ott volt és nem is köszönt, csak egyszer valamiért, szinte "véletlenül" rám rámaszkodott, és akkor mondtam neki, hogy szia. Visszaköszönt és elindult valahová, én meg utána, hogy "Régen láttalak". Ő erre, hogy "Igen?" Lassan elnyújtva a szót. Nem mondta, hogy "Ja", vagy "Én is téged", ahogy vártam volna. Végülis mindegy volt. Azt mondta, menjünk sétáljunk egyet. Mentünk. Neki valami könyvesboltba kellett mennie, csak néztem az embereket, akik szembejöttek, nem beszéltünk út közben, mert még amikor elindultunk, alighogy kiléptünk a házból azt mondta: "Sosem érdekeltél igazán." Én erre csak annyit mondtam: "Igen?" És nem tudom, miféle semlegesítő mechanizus éledt fel bennem, de nem igazán éreztem sem fájdalmat sem meglepetést. Arra gondoltam, ezt eddig is sejtettem. Hogy neki ez "nem volt komoly". A bolt nem volt nyitva, pedig nyitva kellett volna lennie. Akkor vártunk, másokkal együtt és pár perc múlva kinyitott. Bementünk, aztán egy pillanatra megállt, és azt mondta: "De szemben van a dohánybolt, ha szükséged van valamire onnan, menj át, én is mindjárt megyek, ha szeretnél valamit, meghívlak rá." A fejemmel intettem, hogy nem, és hogy menjen már a könyvért. És elindult és én utána, és akkor megbotlottam a szőnyegben, vagy a saját lábamban, és elhasaltam. És úgy döntöttem nem állok fel. Kellemes meleg volt a boltban, meg puha padlószőnyeg, szóval épp arra gondoltam, hogy átgördülök a hátamra, és kivárom, míg vissazjön, de akkor már ott volt és felsegített, és ahogy felsegített, mellettem volt, én meg épp térden, és azt mondtam neki: "Nincs szükségem semire...csak rád." És akkor valahogy megöleltem, és ő is visszaölelt és az nagyon-nagyon jó volt, és azt motyogt a fülembe, hogy: "A szobámban, a szobámban." Értettem. Azt, amit szeretne kifejezni vagy mondani, azt itt nem lehet. És hogy szeretné, igen, de még nincs feloldódva. És hogy az intimitást és az öleléseket, azt a rettenetes intenzitást, amit akkor éreztem, azt nem szeretné a nyilvánosság előtt. Megértettem. De azért még magamhoz szorítottam egy kicsit. Aztán kimentünk a boltból, ahol összefutottunk ismerősökkel, akikkel együtt mentünk vissza abba a nagy házba. Kis idő múlva azt kérdeztem tőle: "De hát azt mondtad, sohasem érdekeltelek igazán." Erre azt mondta: "Igen, csak most az elmúlt pár napban kezdtem azon gondolkodni, vajon mi lehet veled, hogy nézel ki, jól vagy-e. Meg ilyeneken..." És itt úgy nézett rám, hogy tudtam, hogy több dolgokon is gondolkodott, de még nincs itt az ideje, hogy elmondja, miken is. (Ha tudatos álmodó lennék, itt irányíthattam volna az álmot, hogy ne a szokásos módon, a aszokásos mintámmal viselkedjek - vagyis hogy várjam ki, ő mikor akarja elmondani, és nehogy valami nem megfelelőt kérdezzek a nem megfelelő időben - akkor és ott vissza kellett volna kérdeznem, hogy mégis mennyi az az "elmúlt pár nap", három nap, vagy két hét, nem mindegy. És hogy előtte sosem jutottam eszébe, tényleg? És hogy mik azok a "meg ilyenek", hallani szeretném, nem tudni...De nem vagyok tudatos álmodó, szóval pont úgy működtem, ahogy a való életben: ráhagytam, mikor lesz rá készen, mikor dönt úgy, hogy elmondja.) Szóval baktattunk tovább, és egy sarkon a többiek további ismerősökbe futottak és megálltak beszélgetni velük. Ezalatt Open azt mondta, amíg ezek beszélgetnek, ő elszalad egy kétbetűsre, várjam meg itt. Ez pont egy HÉV megálló mellett volt, lelépett a sínekre, és az átjáró felé futott, és pont akkor jött szembe egy HÉV, és először bíztam benne, hogy tudja mit csinál és ő lesz gyorsabb és jól kiszámította a gyorsaságát, a távot és a HÉV gyorsaságát is, és teljes erőből futott szembe a hévvel az átjáró felé, és egy pillanatra halálra rémültem, a kiáltás is a torkomon akadt, pedig már éppen kiáltottam volna, de aztán az utolsó utáni pillanatban elérte az átjárót, ahol ki lehetett menni a sínekről, és a vonat mintha épp csak a hajához ért volna hozzá, vagy a pólójához. Aztána vonat jött és ment, mi vártunk, a nap sütött, de ő sehol sem volt. Elindultunk a többiekkel arra, amerre őt távozni láttam, mondtam nekik, hogy meg kéne azért várni, csak egy kétbetűsre ment. És aztán az átjárónál láttam, hogy a közelben van vagy három különböző hely, ahová mehetett, amelyek közül az egyik előtt sor állt, amit ha végigvárt volna, akkor pont most lenne bent, de nem így ismerem, hogy végig áll egy sort, ha van más lehetőség is, de mégis: sehol se volt. Aggódtam és egyúttal szörnyen féltem attól, hogy megint felültetett, de mégis: ilyen csúnyán csak nem csinálja, ennyire gyáva nem lehet, hogy úgy menekül el előlem, hogy azt hazudja, hogy elmegy WC-re, de valójában csak le akar lépni - akkor miért az az ölelés, miért az érzések a szeméban, miért a szobája emlegetése, mintha még sokmindent akarna mondani... Szóval nem értettem, mi lehet, hol van már. - Talán csakk türelmetlen voltam, ahogy a való életben is... És aztán felébredtem. Erre ébredtem. Szinte egyenesen az álomból úszott a felszínre a tudatom, hogy rájöjjek, mindezt csak álmodtam, és nem tudok visszamenni, megvárni, hogy jöjjön, és elmondhassa, amit el akar mondani, és végre megölelhessem, és megkapjam az öleléseket, amikre annyira vágyom.
És azon gondolkodtam, mit is jelent ez az egész.
Rengeteg gondolattal ébredtem, ezért határoztam el, hogy leírom. Ki akartam üríteni a fejem.
Szóval arra gondoltam, vajon tényleg sosem érdekeltem őt igazán, vagyis hogy ez neki sosem volt komoly, és most a tudatalattim üzeni, hogy ez így van, és végre meg kell értenem, meg kell világosodnom ezt illetően: hogy mindaz, amit én megéltem ebben a kapcsolatban: csakis az én elmém szüleménye, a valóságban nem létezett, mindent én vetítettem bele, egyedül voltam a hitemmel is és a szerelmemmel is. Ő valami teljesen mást élt meg azalatt, míg én hittem. (És főleg: mivel nem szerettem magam, és amikor kétségeim támadtak, hogy ő sem szeret és nem úgy gondolja, mint én, akkor kétségbeestem, elhagytam magam és gyenge voltam és elsorvasztottam magam teljesen abban a reménytelen és felesleges küzdésben, hogy ő mellettem maradjon, hogy mellette maradhassak - mert amit iránta érzek, attól nekem jó, mert őt látni, érezni, jó.)
Szóval az lenne a tudatalattim üzenete: hogy az egész a valóságban nem létezett, csakis az én fejemben? És rendben, hogy nekem voltak érzéseim, de arról fogalmam sem volt, ő mit él át. Ő minek látja ezt az egészet. És szánalmas próbálkozásaim arra, hogy megtudjam, nem értek célba. Sosem tudtam szóra bírni ezt illetően.
És mindebből meg kéne értenem, hogy amiről én azt hittem, hogy volt, hogy tényleg létezett, az nem is létezett, csak az én légváram? És ezt egyedül sosem fogom tudni kideríteni.
Most vagy jól értelmezem a tudatalattim üzenetét, és elhiszem, amit üzen, vagy nem, vagy nem is a tudatalatti üzen az álmokkal?

...azt hiszem, igazi szkeptikus vagyok. Mindenben kételkedem. Isten létéban, apszichológiában, önmagamban... És csak vannak bizonyos dolgok, amiket szeretnék elhinni, mert jó lenne, ha lenne megfejtésünk az életre. És aztán vannak a dolgok, amiket igyekszem elhinni, mert tapasztalataim szerint azok jót tesznek, ha elhisszük őket. Például, hogy az életben nincs jobb, több, fontosabb és erősebb dolog, mint a szeretet, és hogy ez az, amit magunkkal viszünk, semmi más. És ezért minden pillanat, amit szeretetben töltünk, értékes, és akkor élünk igazán, és minden pillanat, amit nem szeretetben töltünk: elfecsérelt idő csupán.
És persze ehhez jönnek az élet-játék szabályai: az emberi kapcsolatok szabályai, amit az ember nagyon lassan tanul meg, a fizika szabályai, amikről legszívesebben megfeledkeznék, és az a szabály, hogy elsősorban magunkat szeressük és elfogadjuk. (És óh, ha tudnánk, mit is jelent ez VALÓJÁBAN...)

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.