2010. február 22., hétfő

Ray

A gondolkodásra - amit folyton, és majdnem teljesen feleslegesen művelek - lehetne azt is mondani, hogy: kit érdekel? (Hosszan nyújtva a magánhangókat, lefitymálón...), meg hogy: Unalmas.
És ha elgondolkodunk a gondolkodáson, kiderül, hogy haszontalan is.
Bár azért azt mondom, nem véletlen adatott meg az embernek, azt hiszem. Semmi sem lehet "véletlen"...
Mert mindennek mélységes értelme van.
Legalábbis szeretném ezt hinni.
És eddigi élettapasztalataim alapján lehet ebben valami...
Vagy csak szeretném ezt hinni.

Lényeg, hogy ma, mivel egy csomó tanár behavazódott, annyira, hogy nem is tudott bejönni tanítani, ezért délelőtt nagy közös filmnézés volt. A Ray Charles életéről szóló filmet néztük meg. Nemrégiben készült. Jamie Foxx-szal a főszerepben, zseniális, azt hiszem oszkárt kapott érte, mint legjobb színész, vagy legjobb férfi főszerep. Tényleg zseniálisan játszik.
No de.
Itt van vagy huszonöt újabb grönlandi eszkimó-lány és -fiú. Csak látogatóba jöttek, egy hétig maradnak, és ezen a tanításmentes napon ők is beültek velünk filmet nézni. Voltak, akik elaludtak rajta, voltak, akik ebéd után nem jöttek vissza emgnézni a folytatást - nem tudom, mi okból, de ha találgatnom kéne - eddigi grönlandi ismerőseim alapján -, akkor azt mondanám, szerintem azért, mert nem értettek belőle semmit.
Na ilyenkor vagyok baromira hálás az életnek, hogy mindaz megtörtént velem, ami megtörtént, és hogy azok miatt annyira jól tudok angolul, hogy bárki angol-ajkúval jól eltársalgok, és megértek egy egész filmet is. Ez csoda. Mennyire jó dolgom is van, hogy beszélek egy világnyelvet...
Szóval a film.
Mindenkinek ajánlom, pszichológusoknak kifejezetten. Érdekes esettanulmány. A többieknek talán megrendítő, inspiráló élettörténet.

Én persze megint csak jobban megismertem magam a film közben.
Igen, talán tényleg túlzottan, sőt, túlontúl introvertált lettem.
(Tényleg kérdés most már, hogy melyik életet választom. Akarok normális lenni, normális élettel? Mert akkor abba kell hagynom ezt az introvertáltságot, vagy nem tudom. Vagy át kell fordítanom valamibe, amiből profitálni lehet. Lehet, hogy csak még egy darabig tart, amíg teljesen, vagyis viszonylag teljesen meg nem fejtem magam. Na erről beszélek, hogy a gondolkodás: unalmas, sehová nem vezet. Írogatok itt magamról, és egyszerűen annyi miden van belül, hogy szinte élvezhetetlen ez a mennyiség, ami grafomániaként jelenik meg itt a blogomban... De hát, ha egyszer alig vannak emberek, akikkel ezekről beszélni lehet?... Mert, egy idő után még a barátok is megunják, hogy folyton magamat fejtegetem. MEg az életem, hogy folyton gondolkodom... A nem-barátokról ne is beszéljünk. Például ebéd közben kimondtam, amire gondoltam, ami abban az asztaltársaságban, ahová kerültem, igencsak szokatlan részemről. Ott ült mellettem a Komikus, aki valójában persze nem az, csak egy maszk, de nagyon vicces, és szerethető személyiség, csak nem tudja, de mégis eljátssza, szóval nagy keverc van ott is, és csak néha kedves hozzám, amúgy teljesen lezár felém, és először nem értettem, de mostmár rájöttem, magát látja bennem, és utál ezzel szembenézni. Hiába, így vagyunk ezzel. Csak mert én nem rejtegetem túlzottan azt, amilyen vagyok, neki viszont sikerül - méghozzá nagyon is jól. De minek? ...vagyis én is rejtegetem, csak béna vagyok ebben is, és asszem, ezt nem szereti látni... Hát igen. A saját bénaságunkat visszatükröződni látni nem kellemes. No, lényeg, hogy ott ült mellettem, szokatlanul kedvesen, és azt mondtam neki: Arra vagyok kíváncsi, vajon midnen nagy művésznek ENNYIT kell-e fizetnie azért, hogy nagy művész legyen... mint Ray Charlesnak például. És erre egész egyszerűen nem szólt semmit. Mintha meg sem hallotta volna. Megint lezárt. De már nem zavar, már megszoktam. Na jó, egykicsit zavart. De hát ez van. Ő tudja. Vagyis nem tudja, de nem az én dolgom. )
És a film közben meg az történt, hogy mindig máskor sírtam, mint mások, és máskor is nevettem.
Olyan, mintha totál marslakó lennék.
Zenei poénokon nevettem - amilyeneken a Karnaggyal szoktunk nevetni. (Na tessék, mégsem vagyok annyira marslakó.)
És azon sírtam... már nem emlékszem miken, de totál máskor, mint mások. Sokszor akkor sírtam, amikor éppen valami jó dolog történt a filmen, de én az élet-összefüggést, a pszichológiai összefüggést láttam mögötte... Teljesen úgy tűnik, mintha totál egyedül lennék ezzel a fajta érzékenységgel. Talán egyetlen embert tudok magamon kívül, aki értette volna, de ő nem sírt volna. Sz.T.Úr. Csak lakonikusan felfogta volna a helyzetet. Férfiból van. Azt hiszem, azt gondolná: ilyen az élet. Ez van. (Mellesleg neki az édesapja halt meg olyan tizennégy éves kora körül, úgy, hogy Sz.T.Úr vezetett, és valamire nemet mondott az apjának, ezen összevitatkoztak, baleset lett, ő túlélte, az apja nem. Hát, képzelheti a kedves olvasó, mit jelent ez egy életre nézve....)
Aztán persze nem mertem volna "megtárgyalni" vele később a látottakat, mert féltem volna, hogy hibásan láttam.
Pedig, amikor elbőgtem magam, akkor nagyonis úgy éreztem: LÁTOM az összefüggést.

Ray Charles meg hét éves koráig látott.
Röviddel azután, hogy a kisöccse balesetet szenvedett, és megfulladt egy dézsányi vízben. Ő meg ott állt, és nézte, és földbe gyökerezett a lába, és nem tudta, mi történik, és nem tudta, mit tegyen, az anyja meg, mikor látta, hogy a kisöccs halott, zokogva kiabálta Raynek, hogy "Miért nem csináltál valamit?!" - hát ezek után, én sem akarnám többé látni a világot. Ezek után lehet, hogy én is örök sötétségre ítélném magam...

És aztán a drogok, a feldolgozatlan múlt, a fájdalom, és a szenvedés, ami elől menekült, az anyai programozómondatok súlya, ami a vállát nyomta - megcsinálta. Megcsinálta, amit megígértetett vele az anyja, talán túl is teljesített - de milyen áron?
Drogozott és csalta a feleségét.
De ez még hagyján is lett volna, de látni, hogy ez a két ember nem értett semmit.
A nő feleségl ment hozzá, mellette maradt akkor is, ha tudta, hogy csalja őt, hogy egy másik nőtől is lett közben gyereke, és várta, várta, hogy majd egyszer hátha szeretni fogja őt a férje, hátha jobb férj és jobb apa lesz.
És nem lett.
Talán az elvonó-kúra után, de erről nem szól a film.
A másik, a "zabigyereke" anyja meghalt. Szóval azt sem tudjuk, hogy ezek után hűséges volt-e a feleségéhez.
Az egyetlen dolog, amit látszólag tényleg szeretett, az a saját zenéje volt.
De szerintem az sem szeretet volt. Menekülés. Drog. Az egyetlen dolog, ami éltette, ahová menekülhetett.
Mert hogy szeretni képtelen volt, az biztos.
És a felesége nem látta. Annyira szerette.
Senkit sem tudott szeretni.
Magát sem.
Talán az elvonó után, talán az fordulópont volt az életében, talán akkor tényleg volt egy látomása az anyjáról, vagy talán a pszichiáter később tényleg kiterápiázta belőle azt a borzalmas bűntudatot, amit az öccse halála miatt érzett...
A feelségével maradt végül.
De mivel a film arról már nem számol be -
nem tudom, vajon megtanult-e szeretni azután...

És végig-végig, amíg ő nagy sztár volt, és mi csak a fényt láttuk körülötte meg a színpadot, végig-végig az a kisgyerek volt, aki iszonyatosan szenvedett.
Azért volt olyan jó zenész.
Megvolt a tehetsége és megvolt az élet-dráma, amiből táplálkozhatott.
Az az iszonyatos szenvedés aminek drog által a magaslataira jutott.
Amiből a saját élete helyett a zenéjébe varázsolt minden jót. A szeretést. A vidámságot. A fényt.
Az életében sötétség volt. Drog. Menekülés. Fájdalom. Hűtlenség. Szeretni-képtelenség. "Barátok", akik meglopták, felültették. Alig volt ember, akiben bízhatott.
És alig volt ember, aki IGAZÁN szerette. Pedig másra sem lett volna szüksége.
Talán a rajongói. És azt hiszem, az az iszonyatos élet-dráma, amit ő eljátszott, az a negatív erő fordult a visszájára ebben a nagy sikerben, a népszerűségben. Igen, a nép szerette, mert olyan volt, mint ők: nép-szerű, de nem teljesen az. Talán a tömeg érzékelte azt a kisfiúcskát, akinek iszonyatos gyerekkora volt, és iszonyatos mennyiségű szeretetre volt szüksége - ám, amit sehogyan sem kaphatott meg - talán csak öregen, amikor már megbékélt mindennel, de az is tőle függött...
De, mint tudjuk, rajongani könnyű. Messziről szeretni könnyű. Azt a képet, amit mi vetítünk valakire, azt könnyű szeretni.
De valóban önzetlennek lenni valakivel: nem olyan egyszerű.
A film alapján azt hiszem, a felesége tényleg szerette, és az Atlantic recordsnál a producere vagy menedzsere, ő is szerette. Amikor népszerűsége csúcsán jobb üzletért átpártolt az ABC kiadóhoz, akkor az atlantic-os menedzser csak annyit mondott: büszke vagyok rád. (-hogy megcsípted a jobb üzletet, hogy okosan alkudtál.) A többiek ajtót csapkodtak, hogy azok után, hogy ők voltak az elsők, akik megengedték neki, hogy a saját dolgait csinálja és nem verték át, hogy ezek után otthagyja őket és ezzel elviszi az addigi bevételi forrásukat is... Szóval a többiek nem szerették igazán.
És ő meg, a "hűtlen" ezzel nem szerette viszont azt az egy embert, ellenben a többieknek az Atlanticnál semmivel sem tartozott, azt hiszem, mert az ő farvizein eveztek.
Viszont, mivel nagy pénzeket kaszált az ABC-vel, ezért egy csomó embernek, szervezetnek tudott később segíteni.

És akkor elgondolkozom, én melyik vagyok ebből az egészből? Nyilván egyik sem és mindegyik.
És Ray Charles vagyok, vagy a nő, aki egy olyan embert szeret, aki nem tud szeretni?
Sajnos az utóbbi illik rám.
És ki szenvedett jobban?
Az, aki nem tudott szeretni, és nem is tudott szeretetet kapni, mert az el-nem-fogadása blokkolta ezt, mert olyan dolgok voltak a múltjában, hogy ő túlontúl sérült volt ahhoz, hogy normális emberi kapcsolatai legyenek???
Vagy az szenvedett jobban, aki gyerekeket szült egy olyan embernek, aki nem szerette, aki hűtlen volt hozzá, akit csak a gyerekei szerettek? - Persze, mondhatnánk, hogy Ray Charles, a férje is szerette - a maga módján, hiszen egyik nőjéért sem hagyta el a feleségét, de mégis megcsalta, lélekben mégis elhagyta, nem törődött a gyerekeivel, azt hitte, hogy a pénz helyettesíti azt, hogy ő a gyerekeivel töltse a hétvégéket, vagy a nyári szüneteket - ez nem szeretet. Nem tudta, hogyan kell szeretni. Vagy talán tudta, csak képtelen volt rá. De ez mindegy.

Szóval ki szenvedett jobban?

Vagy mindenki egyformán szenved?

Az, akit elhagyott az apja, vagy akinek meghalt az apja? Az, akit elküld az anyja, hogy jobb sorsa legyen, vagy az, akinek meghal az anyja a szülőágyon?
Vagy az, akinek ott vannak a szülei, de érzelmileg örökké elérhetetlenek, és fizikailag hidegek? Esetleg az, akinek midnent megadnak a szülei kivéve a szeretetet, a gondoskodást, mert őket sem tanították meg, hogyan kell?

És ez így megy generációk óta, és olyan kicsi a fejlődés...
Bár talán mostanában, most, hogy tudatosodunk, talán most már felgyorsul. Ideje lenne...

Lehetek-e Ray Charles? Kovácsolhatok-e sikert, zenét, szórakoztatást a saját életdrámámból?

Rossz volna-e tehát beismernem, hogy ez a sorsom most már örökre: hogy nem tudok szeretni, mert túl sérült vagyok ahhoz, hogy felülírjam a programot, ami belémégett, az elhagyatástól való félelmet (- pedig nem lehet jövőtmondani, esetleg csak szándékok vannak, de Isten végez, és nem tudhatom, hogyan, -) az önzést, a borzalmasan szeretetéhes kislányt, aki csak arra vágyik, hogy figyeljenek rá, hogy szeressék nagyon, hogy rajongjanak érte, és elismerjék; az egót, ami kapni akar, de adni alig tud... Rossz volna-e beismernem és belenyugodnom, hogy mivel apám nem szeretett, ezért az ehhez az érzéshez (és az ezzel járó vegyületeknek a véremben való felszabadulásához) való függés miatt, soha nem leszek képes olyan pasit választani, aki tényleg tudna engem szeretni, mert egyszerűen nicsenek ilyen szenzoraim, nem alakultak ki, és ezért csak olyasvalaki mellett tudok boldog lenni, aki magát jobban szereti, mint engem, mert ez nekem elég fájdalmat okoz ahhoz, hogy azok a bizonyos vegyületek a vérembe áramoljanak.
Vagyis, hogy a szomorúság, az elhagyatottság: a boldogságom. A komfort-zónám.
A férfi miatti szenvedés a komfort-zónám.
Az, hogy a férfi nem szeret engem, az a komfort-zónám.
Az, hogy a férfi hiányzik nekem, az a komfort-zónám.
És ezért, soha nem leszek boldog, mert midnig olyat fogok választani, aki el fog hagyni engem.
Egyrészt, mert nem tudok olyat választani, aki nem hagy el, mert nincs ilyen szenzorom. Másrészt, mert ha olyat választok, aki nem hagy el, azt én hagyom el, mert nem tudom szeretni.

Lehet ebből Ray Charles-nak lenni?
Vagy Greta Garbonak?
Vagy Sophia Lorennek?
Vagy Merilin Monroe-nak?
Vagy Ginsbergnek?
Vagy Thomas Mann-nak?
Vagy Örkénynek?
Vagy Kate Blanchettnek?
Vagy Björknek?

Vagy ebből csak az a nő lehetek, aki egy olyan férfival éli le az életét, aki nem szereti?
Vagy az a nő, aki élete végéig egyedül marad?

Ellenben ha életem végéig egyedül leszek, akkor nem kell extrovertáltnak lennem. Akkor nyugadtan gyúrhatok akár az emberen túli emberre is. A megvilágosodásra. A tökéletes szeretet képességére is. Akkor nem kell férj és nem kell gyerek.

És mindezek mögött ott van, hogy az a kisfiú, aki Ray Charles mindvégig volt belül, és az a kislány, aki én is mindvégig vagyok és talán leszek is belül : ők olyan nagyon szerethetőek. Csak éppen nem szereti őket senki.

Ez a baj a világgal.

Vagy az, hogy mi nem tudjuk szeretni saját magunakt se, mert nem tudjuk, hogyan kell szeretni? Ezek után hogy szerethetnénk másokat?

Ray Charles teljesen tudattalanul ragadt bele a múltjába, és túl nagy teher volt neki. Nekem elenben megadatott a tudatosság, és a remény, hogy kimszhatok belőle.
De sikerül-e?
És akarom-e?

Igen, akarom.
Csakhogy a tudatalttit felülírni rohadt egy dolog...

Köszönöm, hogy megoszthattam.
Végtelenül hálás vagyok, hogy itt vagy, mélyen tisztelt Olvasó.
És végtelenül hálás vagyok, hogy feltaláltuk az internetet.
Meg az írást.

Ha megbeszélni mindezt nem is tudom másokkal- senkivel, legalább leírhatom. Az internetnek, és Neked, Reménybeli Olvasómnak.

(Mellesleg rájöttem,tényleg nagyon más vagyok, mint mások, vannak dolgok, amiket én sosem fogok tudni átérezni, és vannak dolgok, amiket mások soha nem fognak tudni megérteni belőlem.)

Viszlát.

Szeretlek.

Nincsenek megjegyzések: