Az öröm...

Mindenkinek szeretettel ajánlom az Into The Wild című film emgtekintését. (Magyar címe azt hiszem, Út a vadonba)

Az jut eszembe a film kapcsán, hogy egy nő egyedül mikor, hogyan vállakozhatna ilyesmire, hogy egyedül, egy szál hátizsákkal nekiindul a világnak?...

Érdekes, még mielőtt megnéztem volna ezt a filmet, pont ma, csak úgy elnéztem a dolgaimat az induri-pinduri fürdőszobámban, hogy mennyi cuccom van. Elgondolkodtam, használom-e mindet, és igen. És kicsit azt éreztem: igazságtalanság. A fiúknak persze nem kell ennyi cucc. Nekik nem kell tampon, tisztasági betét, smink, sminklemosó dolgok, arckrém, arclemosó, hajbalzsam, hajhab, irrigátor, szemöldökcsipesz, epilátor. Nekik elég egy tusfürdő, fogkefe, fogkrém meg egy borotva, de az se feltétlenül. 

És egyik-másik azt hiszi, nekünk nőknek is elég, vagy elégnek kéne legyen annyi, miant nekik. 

Erről meg az eddigi méltatlan kapcsolataim jutnak eszembe.

...mintha valami nagy változáson mennék keresztül, szinte érzem, ahogy minden nagyon gyorsan változik bennem. 

Néha elszomorodom, reményvesztetté válok: volt egy álmom, amit nem tudtam valóra váltani, és már kezdek túlkoros lenni ahhoz, hogy még reménykedhessem benne. Néha úgy érzem, kezdek lemondani róla, belefásulni az álmom hajkurászásába, amiről nem is tudom teljesen biztosan, hogy tényleg az én álmom-e. Pontosabban ezt tudom, hogy az én álmom, de amiben sohasem voltam biztos: hogy jó álom-e, nekem való-e? És mindenféle megértés mostanában olyan gyorsan történik. Az emberi kapcsolatokról annyit de annyit tanulok. Mintha érett gyümölcsök potyognának le a tudás fájáról, anélkül, hogy megérinteném őket. Mintha az elmúlt évek tapasztalatai, amiket tettem és átéltem, mintha ezek most nyernének értelmet, most találnak rám a megfejtések. Egyre tisztábban és tisztábban látok. Mindennek látom a helyes és helytelen módját. Tudom, mit tettem, és tudom, mi az, amit soha többé nem fogok megtenni. Sok-sok bizonytalanságom eltűnni látszik. Bizonyos dolgokban.

És más dolgokban, amikor őszintén magamba ézek, azon is elcsodálkozom, hogy egyáltalán idáig hogyan juthattam ekkora nyúlfarknyi önbizalommal. 

Néha viszont kifejezetten örülök annak az érzésnek, hogy ...nővé válok. Talán furcsán hangzik, de tényleg szinte érzem ezt megtörténni, ahogy néha meztelenül a tükörbe nézek zuhanyzás után, vagy csak ücsörgök az ágyon, és hirtelen meglátom a lábamat térd alattól lefelé, mert a nadrágom felcsúszott a térdemig... Máshogy érzek magammal kapcsolatban, mint régen. Egyre nyugodtabb vagyok a testemet illetően. Eddig sem volt sok baj, de eddig tökéletesség-mániás voltam. Most meg inkább azt szeretem, ami van. Egészen szokatlan érzés 'elfogadni'. Mélyebben elfogadni, mint eddig. 

A belső világomat is egyre szebbenek és értékesebbnek találom, csak nagyon elszomorít, hogy nincs kivel megosztani, hogy nem érti senki, hogy senki sem képes értékelni. Persze, magamnak kell értékelnem magam, nem szabad ezt kívülről várnom, de mégiscsak jó lenne, ha lenne végre egy férfi, aki mellett nő lehetek, olyan, amilyen vagyok.

Nem győzöm lemondani magamnak, hogy ehhez előbb nekem kell teljesen elfogadnom magam - és most úgy érzem, nagyon jó úton vagyok, egyre közelebb.

Azt hiszem, amitől sokat érzem frusztráltan és magányosnak magam, az az, hogy én már nem tartozom ide. Itt gyerekek vannak körülöttem. Van, aki idősebb nálam, de érzelmileg ő is éretlen. Gyerek. Tisztelet annak a kivételnek, akiről nagyjából semmit nem tudok. 

Sokszor el akarok menni innen, melózni, de aztn eszembe jut a zongora-gyakorlás, a zeneszerzés, a zeneelmélet, az álmom, és akkor úgy érzem, még ha fogat összeszorítva is, de maradnom kell.

Nem elmenekülni.

Túlélni.

Vagy valahogyan élvezhetővé tenni.

Szóval azt hiszem, nem lesz több méltatlan kapcsolatom. 

Talán már elég erős és tapasztalt vagyok ahhoz, hogy jól tudjak választani és hogy ne hozzak több kompromisszumot egy kis szeretetért. Talán már majd elég önbizalmam lesz, és elég önismeretem, hogy tisztában legyek vele, ki vagyok, és ki illik hozzám.

Csak reménykedni tudok.

És lehet, hogy ez nem mostanában lesz. Lehet, hogy ez is a következő évemre esik... Minthogy ez az önelemzés éve. Az eredményes önelemzésé, vagyis önmagam megtalálásáé. 

És hogy miért is írtam le ezt az egészet?

Hogy a végén visszatérhessek a film nagy tanulságára, ami egybecseng az én életem ős-ösztönös igazságával, hogy

az öröm csak akkor valódi, ha megosztják.

Jól jegyezd meg ezt, kedves, mélyen tisztelt Olvasóm.

Én is megjegyzem, hogy elhiggyem magamnak ezt, amit eddig is tudtam, és hogy soha de soha többé ne hozzak kompromisszumot ezzel kapcsolatban sem. (Mi nők amúgy is mindig kettőben, vagy többen gondolkodunk. Olyan férfi kell, aki osztja ezt az igazságot. És még ráadásul fasza csávó is. Nagyon fasza csávó.) 

Köszönöm, hogy meghallgatod az agymenésemet. Őszintén hálás vagyok.

Viszlát.

Szeretlek.