A megbocsátás és az "emberfeletti ember"

"Kötél az ember, kötél az állat és az embert fölülmúló ember között - szakadék felett feszülõ kötél.

Veszélyes átkelés az ember, veszélyes úton levés, veszélyes visszatekintés, veszélyes borzongás és megtorpanás.

Attól nagy az ember, hogy híd õ és nem cél: hogy általjutás õ és alábukás - szeretni azt lehet benne csak."

(Nietzsche: Im-igyen szóla Zarathustra)

Amit eddig nem vallottam be magamnak:
gőgös, rátarti, önző, hisztis, makacs, nyakas, hiú, egoista, kapcsolatfüggő, szeretetéhes, hisztis, hisztis, hisztis, gátlásos, merev, szégyellős, félős.

Igen, önző vagyok.
Nem szeretnék önző lenni.
Nagylelkű és nagyvonalú szeretnék lenni.
Hogyan lehetne az ember nagylelkű, mikor neki magának is kevés van...
Vagy csak azt hiszi, hogy kevés van?

Amivel dolgom van az életemben: elengedés, elfogadás, szeretet.
Megtanulni elfogadni mindent: magamat, amit nekem szánt a Sors, amilyenek az emberek.
Megtanulni elengedni: a múltat, a jövőt, a szabályokat, magamat, a fájdalmakat, az embereket, a dolgokat.
Megtanulni, hogy nem minden szeretetet nekem kell megadnom magamnak.
Igen, szeretnem kell magam, de az sehol nincs megírva, hogy az ember nem kaphat szeretetet.

Megbocsátás.
Hogyan kell magunknak megbocsátani?
Szeretettel, efogadással, elengedéssel.
Tudva, hogy a múltban elkövetett hibáinkból tanultunk és nem fogjuk őket többé alkövetni. Mert ha így lenne, képmutatóak lennénk, következetlenek.
És ha mégis újra elkövetjük? Csakis mi magunk leszünk az ok, és a szenvedő alany is. Ha mégis újra hibázunk, hát újra hibázunk. Addig, amíg meg nem tanuljuk.

Minden olyan egyszerűnek tűnik.
És mégis nehéz...
Vagy mi tesszük nehézzé magunk számára a dolgokat? Mi állítunk akadályokat önmagunk elé?
Valószínűleg.

Ma megbocsátok magamnak mindenért, amit elkövettem, és kérem..., hogy legyen eltörölve a zavar, amit a tetteimmel okoztam.
Ezért holnap új nap és új élet kezdődik.
És azért is, mert ma van az utolsó nap, hogy ezekkel szembenézek és hogy ezeket számbaveszem.
És nem is olyan vészes ezekkel szembenézni. Féltem tőle, mert elítéltem magam. Mert ezek miatt elítélhetem magam, de nem kell feltétlenül elítélnem magam. Csak tényszerűen tudhatom, igyekezhetek ellene dolgozni, de az első lépés midnenképp az elfogadás.
Ilyen vagyok, ez van. Nem teljesen fehér és nem teljesen fekete.
Bár ezt eddig is tudtam, de mintha mégsem lettem volna tudatában.

...néha az ember úgy érzni, mennyire szüksége van a barátokra. Amikor nincs kibékülve magával, amikor önmaga nem elég önmaga számára. Néha pedig úgy érzi, nincs szüksége senkire, főleg nem állandó barátokra, mert azok úgyis változnak, ahogy az idő múlik. És igen, ha az ember mindennel tisztában van magával kapcsolatban és semmi miatt sem ítéli el magát, akkor nem szorul mások véleményére, igazolására vagy szeretetére. (Mondom ezt magabiztosan úgy, hogy az imént kaptam egy jó visszajelzést a közösségtől, amiben éppen voltam. - Tetszik nekik az, amit javasoltam. És most azt kéne mondanom magamnak: igen, én ilyen vagyok. Nem pedig azt, hogy hát ilyen is ritkán adatik... És az benne a legjobb, hogy nem a közösség ízlését kerestem, hanem valamit megosztottam velük, amit igazán, szívből szeretek.)
(Néha nevetséges, mennyire tud örülni az ember ilyen kis dolgoknak, önmagának, az önigazolásnak... Pedig nem szorulok rá... Vagy rszorulok? lehet, hogy ezt is csak el kéne fogadnom? - Befolyásolható vagyok, változékony vagyok, úgy tűnhet, hogy elvtelen, de valójában rugalmas, és függök a külvilág véleményétől, csak nem tudom elérni, hogy mindenki szeressen, mert gőgös vagyok, rátarti - és mert nem szerethet mindenki - mondják a "józan" emberek, akik a kiábrándult emberek, de a szeretet emberei azt mondják: nincs más dolgod, mint szeretetben lenni önmagaddal, és akkor nicns olyan, aki ne szeretne, mert maga vagy a szeretet. De azt hisezm, ez nem igaz, hiszen még Jézust is volt, aki utálta. Biztos Buddhát is, a sok nője közül egy-pár...)
Jó nagy gondolatkunkor lett ide a végére.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Ui: kétségeim fő oka, azt hiszem, az, hogy nem tudom eldönteni, a "normális emberek" közé tartozzam-e, vagy az "ezósokhoz" a "bölcsekhez" az "emberfeletti emberekhez" vagy legalábbis az afelé igyekvőkhöz. (Pedig döntenem kéne ezügyben is. És ezzel is vigyázni kell, ki autentikus és ki az, aki csak látszólag tudja - például én, olyan voltam...) Mert például a normális emberek azt mondják: nem kötelező mindenkit szeretni és mindenkivel jóban lenni, pláne nem kötelező mondjuk az ex-valaki valakijéval, vagy az exxel jóban lenni, mert az képmutató, beteges, és szükségtelen - főleg, ha vannak még maradék érzéseink az ex iránt. Nem kell megerőszakolnunk magunkat. Mert elfogadni a korlátainkat: természetes és jó. Sőt, néha szükséges is. Hozzájárul, hogy elfogadjuk és szeressük magunkat és mondjuk ne tegyük ki magunkat olyasminek, aminek nem szeretnénk. Jogunkban áll. Igen, de üdvös?
Ellenben az "emberfeletti ember", amely Nietzsche szerint megvan bennünk, ahová igyekszünk, ami felé fejlődünk, az emberfeletti ember azt mondja: légy nagylelkű és nagyvonalú magaddal és másokkal - persze nem mindegy, miben, mikor és hogy. Például, ha kapcsolataidban nagyvonalú vagy, attól még következetesnek is kell lenned másokkal és magaddal is. Ráadásul bort inni és vizet prédikélni szintén képmutatás. Szóval az ember és az emberfeletti ember közti kötél vagyok, ahogy Nietzsche is mondja. Lehet-e az egyik oldalra állni? Vagy mindig is csak a kötél leszünk? Csak igyekezet? Vagy lehet az ember olyan következetes, szigorú és gyengéd magával, hogy Mesterré nevelje magát? Önmaga mesterévé, az egó mesterévé? És emberfeletti emberré válhat? Aki tökéletes? Lehet az ember tökéletes, vagy már az ember fogalmában eleve is benne van a hiba? Igen, ezt tanították nekünk. De tényleg igaz ez?
Szerintem létezik akkora önfegyelem és olyan szelíd szigor, amellyel igába hajthatjuk az egónkat és JÓK lehetünk magunkhoz és másokhoz is... De ha nem vagyunk azok, az is rendjén van.