Antik és jelenkori

Két dolog történt ma:

az egyik:

Antik fátum, felelősség, szabadság órán ülve írom:

Egy sebhelyekkel sűrűn tarkított arcú lány, hosszú, egyenes barna hajjal, ovális fémkeretes szemüveggel, egy fiúval beszélget, mielőtt elkezdődne az antik filozófia óra. Mögöttük ülök, figyelem őket. A lányt féloldalról látom, ahogy a fiú felé fordul. A fiú nem fordul, csak a válla lejt a lány felé. A lány sokat beszél, a fiú alig szól. A lány mélylila kötött felsőt és mélyzöld, térde alá érő bársonyszoknyát visel. Régimódi arany fülbevalót hord a fülében. Még a nagyanyjáé lehetett. Vörös kő van a közepén. Miközben beszél, öntudatlanul felcsúsztatja a szoknyáját a térde főlé, hogy kilátsszék a combja. Tollat tartó kezével feljebb nyomja az orrán a szemüvegét, ahogy a fiúra néz. Majd rögtön újra visszacsúsztatja a szoknyát, mintha meggondolta volna magát: „Jaj, nem, mégsem, hát ezt azért mégse kéne”. Beszélne, még beszélne, de aztán kifogynak a témából. A lány feszeng. Körülnéz a teremben, hátrafordul, hátha valami beszélgetésbe be tud kapcsolódni, de nem. Kissé előretolva tartja a fejét, mintha lefelé lógatná az állát. Hirtelen, amint már nem beszél, tudatába törnek szörnyű kétségei önmagáról. „Jaj, szabad nekem egyáltalán beszélgetni ezzel a fiúval? Nem vagyok ehhez elég szép, se értékes, se jó.” Eszébe jutnak a csúnya sebhelyek az arcán, és legszívesebben elbújna. A fiú laza. Ő meg..? Ő meg csak fél és stresszel, hogy sose lesz elég szép ehhez a világhoz. És szerencsére belép a tanár, és elkezdődik az óra.

Már el is felejtettem, milyen elragadó személyiség ez a gömbölyded, középkorú, kedves ember. Az antik filozófia tudósa. Mióta ide járok, ide s tova már vagy hat-hét éve, ő itt tanít. Ugyanazt a témát, különböző változatokban, ugyanabban a kedves, helyenként humoros hangvételben. Ugyanabban a szemüvegben. Sosem szigorú, sosem követel. Csak megadja a lehetőséget. Tudom, hogy két gyereke van. Át is süt rajta a joviális, jóravaló apaság.

És ilyeneket tolt órán, hogy:

"a boldogság az egy szubjektív narkotikus élmény” – de a görögöknél életegészre vonatkozik, és inkább „well-being”, nem érzés, nem szubjektív tapasztalat, hanem, ha úgy működök, mint egy normális ember, akkor ez egy irgylésre méltó JÓL működés, van benne daimón is ( - eudaimónia), jósors, jó szerencse van benne, mert ezt adta az isten (epikureusok kivétel: ők epizódszerűen képzelik el a boldogságot)

meg hogy:

miközben arról beszélünk, hogy Arisztotelész szerint mikor tekinthető felelősnek vagy nem felelősnek az ember a tettéért, és hogy az állatoknál lehet-e ilyesmiről beszélni - Arisztotelész szerint:

„Hát nem tudom, én néha kifejezetten felelősnek tartom a kutyánkat, például amikor megeszi a karácsonyi mézeskalácsházat.”

∗∗∗

A másik történés, hogy lehet, hogy végre megvan álmaim albérlete. Pont olyan, amilyenről álmodtam. Ráadásul a leendő lakótársamnak, az Izlandi Óriásnak is tetszik. Vannak pénzügyi gondjaink - mármint főleg neki, de nyilván azért költözöm együtt valakivel, mert egyedül nem bírnám fizetni (bár ezt is ugye ki tudja - végülis ha kellő képpen motivált lennék.....), szóval az ő pénzügyi gondja sajnos az enyém is. Nemhiába mondják, hogy minden egy és nem létezik szeparáltság, az csak látszat...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.