De ma délután, miközben valami olyat csináltam, amit nagyon szeretek, ruhákra vadásztam,
szörnyű dolog történt bennem.
Csak egy pillanat volt. De utána majdnem rókáztam és bőgtem - de szerencsére ott volt az a sok szép ruha.
Egy pillanatra eszembe jutott Open, és hirtelen akkor nem találtam iránta semmit a szívemben, se sehol mélyebben, hiába kutattam. És az volt a legrémisztőbb, hogy úgy éreztem, sosem fogom tudni többet szeretni. Persze biztos nem így van - de ez valami nagyon furcsa, ami van velem. Vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz.
Fáj a szívem. Mondom, hogy nem fáj, de az fáj, hogy mintha nem lenne ott semmi.
Nagyon rossz akkor, ha most védekezésből tudat alatt félig, elnyomok és a szőnyeg alá söprök mindent.
Nagyon jó akkor, ha ez nem szőnyeg alá söprés és elhallgattatása az érzéseknek, hanem mondjuk tényleg most már annyira lenullázódtam, annyira lesérültem ebben, hogy nincs több. Sehol, semmi. Nincs több kapacitásom rá. Ez lényegében jó - mert azt is jelenti, hogy nem fogok többet szenvedni - legalábbis vele. És lehet, hogy ez is felnőttség. Vagy felnőtté válás.
De lehet, hogy csak fáradt vagyok. Aludtam vagy négy órát tegnapról mára, aztán sok kilométert bringáztam Pest és Buda között. Lakást néztünk. Aztán meg nem tudtam "haza"jönni, mert Sz.T.Úr úgy húzta a lóbőrt, hogy hiába csöngettem, a kulcs meg benne maradt a zárban.
Apropó Sz.T.Úr. - Ő szeret, én szeretem - egy bizonyos értelemben. Neki is én vagyok az egyetlen, akit el tud viselni közel magához, meg nekem is ő az egyetlen most, ebben a helyzetben, ezen a ponton. És lehet, hogy életünk végéig így marad. Lehet, hogy ő soha sem lesz kevésbé depressziós, én pedig soha sem fogok senki mást találni - úgy mást, hogy teljesen hosszú távra. És lehet, hogy egyszer majd benő a feje lágya, és rájön, micsoda kincs van a kezében - így, hogy itt vagyok. (Pedig tudja, különben nem lennék itt.) Hiányozni fog, ha majd el kell költöznöm, és tudom, hogy én is hiányozni fogok neki.
Olyan, mintha együtt lennénk, csak nem vagyunk.
Egy éve ő akart szeretkezni, akkor nemet mondtam - ezúttal nem mondtam nemet, ezúttal én is akartam. Két éve én vagyok neki az első. Másokat nehezen visel - velem együtt él. Folyton a csajokról dumál, de én vagyok az egyetlen, akivel biztonságban érzi magát - velem se teljesen, de hál'istennek, legalább tisztában van vele, hogy ez rajta múlik.
Szóval hébe-hóba szexelünk, és másnap mindig minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Nincs puszi, nincs csók, nincs ölelés, nincs kézfogás, nincs közös program. Nincs intimitás.
Hát ez enyhén szólva sem kielégítő.
De mégis: ez több, mint bármi, amit bárkinek is adhatna.
A történelem ismétli önmagát, ez is megint a régi nóta, csak teljesen új köntösben. "Nem akarok senkit, nem vagyok felkészülve egy kapcsolatra." Ugyanezt mondta öt éve is. Csak most együtt élünk. Mikor veszi már észre, hogy ez szeretet. Ez, hogy ilyen régóta; hogy a vágy mindig ébren van, hogy beenged az otthonába, hogy törődik velem, hogy ad nekem enni, hogy én vagyok az egyetlen, akivel akkor is biztonságban érzi magát, ha amúgy a világban általában sehogy sem. Mi ez, ha nem szeretet? Szeret velem lenni, szeretek vele lenni. Nélküle nem olyan jó a buli. Ha nem vagyok, felhív. Nem olyan szeretet persze, mint a "szokásos". Valahol sokkal mélyebben van, sokkal nehezebben felfedezhető, nehezen érzékelhető.
Persze, most, hogy én is ki vagyok égve, én sem tudok többet adni, mint amennyit ő. Régebben ez nem így volt - bár most utólag azt hiszem, akkor csak azt hittem, hogy adok, de valójában minden a kapásról szólt...
Szép kis páros: két kiégett, szenvedő héj, akik próbálnak emberekké válni. (Közben én próbálom kideríteni, mi az, amit elnyomok magamban, és mi az, ami magától van, vagy nincs.) És ami a leggyönyörűbb benne, az az, hogy belül, a mélyben, olyan nagyon csodálatos mindkettő. De valahogy nem ragyog túl a héjon - és azt hiszem, azt, ami nem ragyog túl, csak mi érzékeljük. Például fogalmam sincs, miért pont én vagyok itt most vele. Ez is hogy keletkezhetett? Hogy teremthettük ezt? Bárkit megkaphatna, tényleg bárkit. Jó pasi, jó a dumája, isteni a humora, pszichológus - tehát tud bánni az emberekkel - pláne a nőkkel, már ami a kezdeti dolgokat illeti, csak onnan tovább van zűr. De még engem sem akar. Rólam, azt hiszem, azt hiszi, hogy majd egyszer keresztül fog ragyogni a belső, és akkor majd milyen jó nő leszek. És főleg azt hiszi, hogy engem nem akar, és nem szerelmes belém, és ezért sose leszünk "együtt".
De mindaz, amit elmondhatok róla, az az, hogy most nem akar engem szeretni valamiért. Persze azért szeret, csak kapcsolatot nem akar velem, mert azt hiszi, hogy nem szerelmes belém. Pedig csak nem akar az lenni valamiért.
Mert, ahogy B.Ügynök mondta egyszer régen, és azóta meggyőződtem róla, hogy így van: a szerelem nagyrészt akarat kérdése. Meg persze kémia, de utána már csak az akarat van. Az ember akar szerelmes lenni, keres egy genetikailag megfelelő alanyt, akire minden vágyát kivetítheti, aztán jól elbassza, mert vetít is, és elhiszi magának, hogy az igaz. És ez sok esetben működik, akár életfogytig is. Sok esetben meg nagy csalódásokhoz vezet. A szerelem ilyen. És aztán B.Ügynök azt is mondta, hogy annak idején, mikor beleszerettél valakibe, elkezdted a jó tulajdonságait szem előtt tartani, és amikor valami okból már nem akarsz szerelmes lenni, akkor szépen elkezded a rossz tulajdonságait szem előtt tartani, és akkor minden el is romlik, minthogy minden csak fókusz kérése. Nézőpont kérdése. Annak a kérdése, hogy mire fókuszálsz.
Szóval mit keresek itt?
Az igazságot?
Mi közem van még mindig és ennyire ehhez az emberhez?
Persze, én tudom, hogy szeretem. Most meg már annyira felnőtt lettem és kiégett, hogy még a szex se számít sokat. Mármint régebben kiakadtam volna, hogy másnap aztán sosincs semmi, és hogy ez tulajdonképpen szexxé degradálja a szeretkezést, amihez régebben nem fűlött a fogam, de mára megértettem, hogy a szex az szex. A test szexuális. A testnek szexre van szüksége. Az elme viszont nem szexuális természetű. Az elmének szeretetre van szüksége. (Az egy másik dolog, hogy az elmével együtt szexelni fenomenális - ezért olyan jó Sz.T.Úrral. Meg biztos a genetika.)
Tudni ezeket: felnőttség.
Persze azért ettől függetlenül tényleg igaz az, hogy a szex miatt kötődés alakul ki az emberekben. Szóval bonyolult ez. Szex, szerelem, szeretet, kötődés... Brrrr....
Szerintem most pedig pont jól vagyunk Sz.T.Úrral. Mert szerintem a párom az a barátom, akivel szexelek is, és akivel jó a szex. És ő pont ez. Meg neki én. Csak túlságosan szét van esve. Meg én is.
...érdekes, egy párkapcsolat tényleg semmi több. Csak ennyi. Barátság, amiben van szex.
...Mért ver az Isten az ilyen pasasokkal, akik párkapcsolatban vannak velem, csak nem akarnak tudni róla, vagy nem vesznek tudomást róla?
Miért nem lehetek már legális?
∗∗∗
És akkor itt van még Az Ügynök, aki kimondhatatlanul izgatja a fantáziámat, pedig valami azt súgja, hogy nem kéne, és ilyeneket ír nekem, amikkel jól zavarba hoz, hogy "szebb vagy mint...", de leginkább egy szót se kéne erről írnom (se). Hát igen, így csinálják a huszonnyolcévesek.
Miatta szeretem kicsit az életet.
∗∗∗
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Lehet hogy nem kellett volna, de a szex mindig izgalmas téma. Talán nő az olvasottságom.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése